Más kérdés, hogy ki-ki közülük mit gondol a népről, amikor - divatos frázissal - megszólítja az embereket. Amikor kiáll a szónoki emelvényre, és beszédet intéz hozzájuk. Mit mond nekik, miért és mi célból? Melyik az a vezető, aki valóban életcéljának, hivatásának, küldetésének tartja a nép sorsának jobbra fordítását, és melyik az, akinek a nép csupán kellék vagy statisztéria a nyilvános szerepléséhez, eszköz személyes politikai céljai eléréséhez?

A hét végi budapesti tömeggyűlések legfőbb kérdése szintén ez volt, és ez lett a tanulsága is. Szombaton csodát láthatott az Andrássy út: a szocialista párt - miután másfél évtizeden át fennen hangoztatta, hogy a politika nem az utcára való - pár ezer emberrel megtöltötte az egykori nyilasház/ávós székház és a Hősök tere közti szakaszát. Egybehívta a népet, hamis szóval, a "köztársaság védelmére", a város és az ország minden részéről, vidékről bérelt, látványos konvojba sorakoztatott autóbuszokkal. Piroslott az utca a fák között, emberek ezrei szorongatták kezükben az "Igen - MSZP" feliratú táblákat és lufikat, vöröslött a szónoki emelvény is a háttérként tömbszerűen odaállított, vörös egyenpólóba húzott fiataloktól. Itt-ott félénken meglendült egy-egy piros-fehér-zöld lobogó is, tisztelet illeti azokat, akik kézbe merték venni.

Annak idején, április 4-re készülve, a Népköztársaság útján is hatalmas vörös zászlók közé szorítottak egy (akkor csillagos-címeres) nemzeti trikolórt. Vajon az egykori kiszista káderből előbb multimilliárdos tőkéssé, majd önmaga menedzselte kormányfővé s végül miniszterelnök-jelöltté lett főszereplőnek, akinek az előadáshoz megfelelt a két évtizeddel ezelőtti stílusú díszlet, mi szüksége van a nézőközönségre? Hogy újra, ki tudja, hányadszorra megígérjen a többnyire szegény sorsú, időskorú, kiszolgáltatott és reménykedő embereknek mindenféle jót? Segélyt, olcsó gázt, villanyt, gyógyszert, munkahelyet, árvízvédelmi gátakat? A voksaik megkaparintása céljából? Az ellenzék szapulásával, nosztalgiával és szómágiával kábítva őket mint Thomas Mann Cippollája a pódiumról?

Vasárnap csodát látott a Kossuth tér is, hisz' ki hitte volna négy éve, aki szemtanúja volt a Fidesz milliós választási gyűlésének, hogy még többen elférnek a Parlament körül. Igaz, majd az egész Belvárost ki kellett üríteni és körülzárni, hogy legyen hely a polgári erők kormányváltó találkozójára. Nos, a nép megint adva volt a előadáshoz, lássuk a műsort! A tavaszi színekben pompázó téren, piros-fehér-zöld lobogók erdejében álló színpadon egy órán át váltották egymást az ismert és szeretett színészek, muzsikusok, írók, költők, jeles sportolók, népszerű politikusok és közéleti emberek. Derűsen, könnyeden beszélve a hallgatósághoz, mintha nem is a pódiumon volnának, hanem a tömegben, a velük egyként gondolkodó és érző emberek között. Micsoda "előadás" az, amelynek szereplői Csoóri Sándor, Demjén Ferenc, Pitti Katalin, Kárpáti György, Berecz András, Kalász Márton, Sunyovszky Szilvia, Döbrentei Kornél, Kovács Ákos, Tőkés László, Kövér László, Szentmihályi Szabó Péter, Gécsek Tibor, Grosics Gyula, Buzánszky Jenő, Orbán Viktor... - bocsánat a helyhiányért. Azért csak jobb érzés lehet ilyen társaságban és ilyen közönség előtt beszélni egy egyszer már a nép által megválasztott (és csupán politikai ellenlábasai aknamunkájával megbuktatott) miniszterelnöknek.

Ludwig Emil, Magyar Nemzet

fidesz.hu