Minden választás ünnep. A demokrácia ünnepe. Az urnákba dobott szavazólappal döntünk arról, milyen jövőt szánunk magunknak és a hazánknak. Döntésünk szuverén és szabad. A felelősség személyes és át nem ruházható. Az is dönt, aki nem él választójogával, merthogy neki úgyis mindegy. Nem mindegy. Sosem mindegy. Különösen az idén nem az. Mert e választásnak óriási a tétje. Többpárti demokráciánk léte forog veszélyben.

A nyolcvanas évek közepére a Szovjetunió és a szocialista tábor országai súlyos ideológiai, vezetési, gazdasági és társadalmi válságba zuhantak. Országaikat gerontokrata elitek irányították, akik nem akartak a rendszer működésén változtatni. Elég tapasztaltak voltak ahhoz, hogy tisztában legyenek vele, a nehézkedési erő még összetartja a szétesőben lévő tákolmányt, de bármilyen változtatás, reform végzetes lehet, az egész rendszer összeroppanását eredményezheti. Ez is történt. Jött az új generáció: Gorbacsov, illetve nálunk Grósz; és a szocializmusnak becézett, államkapitalista, egypártrendszeren alapuló diktatúra összeomlott. Mint az az öreg tölgy, amelynek elrohadtak a gyökerei, elszáradtak a levelei, szétrohadt a törzse: az első fuvallatra kidőlt.

Az elit készült a változásra

Gorbacsovék tisztában voltak vele, hogy a hidegháborút az Amerikai Egyesült Államok nyerte meg. Azt is jól tudták, hogy ezaz egypártrendszerű diktatúra bukását, a demokrácia diadalát jelenti majd. Hiszen amikor a két szuperhatalom a II. világháború után felosztotta egymás között a világot, érdekszféráikat mindketten saját ideológiájuknak megfelelően rendezték be. Ahogy a XVI. századi vallásháborúk után a "cuius regio eius religio" elvének megfelelően a földesúr vallását kellett a területén lakó jobbágyoknak követniük, úgy kényszerítette a Vörös Hadsereg a szovjet megszállás alá került országokat diktatúrákká, illetve válhattak az Egyesült Államok fennhatósága alá tartozók demokratikussá.

A diktatúra elitje, az állampárt, a KISZ, a szakszervezetek, a titkosszolgálatok és a gazdasági élet vezetői a nyolcvanas évek második felétől elkezdték a felkészülést a rendszerváltozásra. Még minden az ő kezükben volt. Információ, pénz, hatalom. A cél pedig az volt, hogy ez az állapot a kényszerű változtatások után is megmaradjon. Először a pénzt, a gazdasági hatalmat kellett biztosítaniuk. A megfelelő források a rendelkezésükre álltak. Hatalmas devizahiteleket vettek fel, amelyek egy részének a segítségével klientúrájuk bekapcsolódhatott a privatizációba, biztosítva ezzel, hogy először az úgynevezett spontán privatizáció, majd a szabályozottabb magánosítási eljárások során kialakuló új tőkés csoportok között meghatározó, sőt domináns erőt képviseljenek. A már meglévő és a későbbiek során az újabb "eredeti tőkefelhalmozások" során megszerzett vagyon birtokában megtartották a média feletti ellenőrzésüket, hiszen azt még Kádár Jánostól megtanulták, hogy "a sajtó, a rádió és a tévé fontosabb, mint a puska". Ezzel egy időben a rendelkezésükre álló pénz egy részét arra fordították, hogy bebetonozzák magukat a médiában. (Első lépésként a megyei lapok, majd a Népszabadság, utóbb a Népszava következett, később a kereskedelmi televíziók, rádiók "jóindulatának" megszerzésével vált teljessé a projekt.) Következhetett tehát a politikai hatalom biztosítása. Úgy kalkuláltak, hogy a többpártrendszerre való átállásnál újjáélednek majd a történelmi pártok, legegyszerűbb tehát, ha ezekbe ők maguk lehelnek életet és alakítják majd sorsukat. Így is történt. Beépített embereikkel sorra lehetetlenítették el az alakuló nagy múltú pártokat, míg végül a belső megosztottságok, szalámizások, botrányok, kiválások, elhatárolódások, árulások következtében ma már a jól végzett munka utáni elégedettséggel nézhetnek körül. A rendszerváltozás előestéjén alakult MDF eddig háromszor szakadt darabjaira. Már csak saját pártjuk, az MSZMP helyzetbe hozása volt hátra. Elhagyták nevükből a Munkást, és létrehozták a Magyar Szocialista Pártot, amely örökölte a pártvagyont, a nemzetközi kapcsolatrendszert és azokat az elvtársakat, akik már régen nem voltak hívők többé.

Készen álltak tehát a rendszerváltozásra. Magabiztosak voltak, és azzal a tudattal vágtak neki a demokráciának, hogy már az első szabad választáson is övék lesz majd a győzelem. Vagy ha nem, akkor azé az antikommunizmussal kampányoló SZDSZ-é, amelynek vezetői között szép számmal képviseltették magukat azok a sokat próbált régi elvtársaik, akik az egykori demokratikus ellenzék pártját ténylegesen irányították. Egy kisebb hiba csúszott a gépezetbe akkor, amikor az első szabad választásokat váratlanul az MDF nyerte meg, és olyan koalíciós kormányt alakított, amelyikben sem az MSZP, sem az SZDSZ nem kapott szerepet.

Pergőtűz az antalli MDF-re

Elkezdődött tehát az MDF ellehetetlenítése. Hamar kiderítették, a sajtó útján pedig ellentmondást nem tűrően az egész ország tudomására hozták, hogy az MDF tehetségtelen, tehetetlen, szakszerűtlen, nem ért az ügyek intézéséhez, nem tud kormányozni, nem tudja az országot vezetni. Hogy is tudhatta volna, amikor a tehetség, szakértelem, kormányzóképesség kizárólag az MSZP és az SZDSZ privilégiuma? Ők öröklötten kormányképesek és szakértők, mert a kommunista elitből származva, mintegy az anyatejjel szívták magukba ezeket a képességeket. Az erről szóló tanúsítványt minden esetben - a mai napig így van ez - a Népszabadság állítja ki. Az MDF vezette koalíciós kormányt több fronton támadták egyszerre. A kormányzó pártokat belső bomlasztással szalámizni kezdték, vezetőik ellen hecckampányokat szerveztek, hogy lejárassák és ellehetetlenítsék őket, majd 1991-ben a demokratikus charta nevű fedőszervezet segítségével antifasiszta harcot hirdettek az első szabadon választott demokratikus kormány és a nem posztkommunista elit ellen. Az antifasiszta harcban kiegyezett egymással az addig látszólag egymás riválisának mutatkozó elit két pártja: az utódpárt, az MSZP és az egykori rendszerváltók pártja, az SZDSZ. Frigyüket az 1994-es választások után közös kormányzással pecsételték meg. Mára teljesen eggyé váltak. ("Összenőtt, ami összetartozott" - állapította meg Orbán Viktor.) Az MSZP-n belül is ott vannak az úgynevezett liberálisok, és az SZDSZ-en belül is ott vannak az úgynevezett szocialisták. Egymásra vannak utalva, tehát egymásba kapaszkodnak. Valójában se nem szocialisták, se nem liberálisok. Ideológia nélküli pragmatikusok, akiknek teljesen mindegy, hogy milyen áron, milyen címszó alatt birtokolják a hatalmat. A lényeg az, hogy birtokolják.

1994-ben a széttöredezett jobboldallal szemben az egységes MSZP fényes győzelmet aratott, és Horn Gyula vezetésével abszolút többséget szerzett a parlamentben. Horn jutalmul a demokratikus charta szervezéséhez nyújtott segítségért (azért a SZDSZ-es szolgálatért, amelynek eredményeként kevesebb mint két évvel a rendszerváltozás után a volt állampárt utódpártja, az MSZP kikerülhetett a politikai karanténból) koalíciós ajánlatot tett az SZDSZ-nek. Ezt az ajánlatot az SZDSZ elfogadta. Sokáig azt gondoltam, hogy Horn az MSZP abszolút többsége ellenére azért hívta be az SZDSZ-t a kormányába, hogy a nyugati demokráciák előtt velük legitimálja magát. Ma már tudom, hogy tévedtem. Horn azért hívta be az SZDSZ-t a kormányába, hogy korrumpálja őket, hogy helyet kínáljon nekik a saját feltételei szerint az elitben. Azzal ugyanis, hogy maga mellé emelte őket, ő legitimálta az egykori ellenzékieket a nyugati demokraták felé. Hiszen a posztkommunisták már évtizedek óta nagyon is jól együttműködtek a demokratikus Európa politikai elitjével. Voltak közös üzleteik, személyes és jól bejáratott kapcsolataik, közös érdekeik. Az SZDSZ azonban még nem volt kipróbálva. Ezek az elitcsoportok róluk csak annyit tudtak, hogy hőzöngők, hogy ellenzékiek voltak, és ezért az a képzet keletkezett róluk, hogy elveik vannak. Azzal, hogy Horn bevette őket a kormányába, szalonképessé tette őket a külföld irányában. Biztosította őket arról: nincs mitől tartaniuk, nem lesz velük sem semmi gond, szó nélkül meg fognak ők is mindent tenni, amit a külföld elvár, illetve igényel. Így is történt, így is történik.

A Fidesz megkísértéseí

Ne feledjük el, hogy Horn a Fidesznek is koalíciós ajánlatot tett. Ez volt a Fidesz számára az utolsó esély arra, hogy a posztkommunista elithez csatlakozzon. Annak ellenére kapták ezt az ajánlatot, hogy nem vettek részt a demokratikus chartában, sőt, ellene fordultak. Annak ellenére, hogy Orbán Viktor Antall Józseffel jó viszonyt ápolt. Annak ellenére, hogy 1993-ban a Fidesz nemzeti irányba mozdult el. Ha a Fidesz Horn ajánlatát elfogadta volna, mindez elfelejtődik. Belesimulhattak volna ők is az elitbe. A világ újra kerek lehetett volna. Hornnak már 1994-re sikerült volna visszaállítania az egypártrendszerű demokráciát. De a Fidesz nem értett a szóból. Ezért elpusztítandó ellenséggé vált. Különösen akkor vált veszélyessé, amikor 1994 és 1998 között sikeresen egyesítette a darabjaira szalámizott jobboldalt, sőt 1998- ban váratlanul és meglepetésszerűen megnyerte a parlamenti választásokat, és kormányt alakíthatott. Az MSZP hirtelen felindultságában kirúgta egyetlen karizmatikus politikusát, bukott miniszterelnökét, és igazi vezető nélkül vágott neki az ellenzéki létnek. Rosszul tűrte, mert úgy érezte, hogy az 1990 és 1994 között kormányon kívül töltött négy évvel eleget vezekelt már a több mint négy évtizednyi diktatúráért.

1998 és 2002 között a Fidesz kormányon volt, de hatalmon csak néha, egyszer-egyszer, és akkor is csak percekre. A posztkommunista elit szorításában egy pillanatra sem felejthette, hogy nem néznek el neki semmit, nem bocsátják meg, hogy elfoglalta a helyüket, hogy bebizonyította: van alternatíva, Magyarország nem a posztkommunisták hűbérbirtoka. 2002-ben egy párton kívüli, de kipróbált és sokat tapasztalt elvtárssal vágtak bele a szocik a kampányba. A sok tekintetben még mindig tapasztalatlan, esetenként naiv Fidesz ellen mindent bevetettek. Pénzük korlátlan mennyiségben volt, a külföld és a média teljes mellbedobással támogatta őket. Mindez, valamint a gátlástalan, sok tekintetben újdonságnak számító gyűlöletkampány polgárháború közeli állapotba sodorta az országot. Szerencséjük is volt, s ha kismértékben is, de győzni tudtak. Újra ők alakíthattak kormányt, persze csak az SZDSZ-szel együtt. Az a minimális többségen alapuló kormányzati felhatalmazás, amivel rendelkeztek, igencsak ingataggá tette a hivatalba lépők legitimitását. Ezt a kiélezett helyzetet a posztkommunista tábor még tetézte is azzal, hogy a lelépő polgári kormány tagjait köztörvényes vádakkal igyekezett kriminalizálni. Amikor saját elvtársai jóvoltából bizonyítást nyert, hogy Medgyessy Péter a pártállami titkosszolgálatok szigorúan titkos állományú tisztje volt, a miniszterelnök legitimációja is megkérdőjeleződött. Ebből a legitimációs vákuumból a Medgyessy vezette koalíció nem látott más kiutat, mint hogy felelőtlen pénzosztogatással nyerje meg magának a választópolgárok támogatását. Fontos, hogy tudatosítsuk: volt miből osztogatniuk. Felelőtlenségükkel azonban a szociálliberálisok Magyarországot olyan gazdasági kényszerpályára navigálták, amely az ország mértéktelen eladósodását, a költségvetés összeomlását eredményezte. Emiatt és az "utánam az özönvíz" mentalitásból eredeztetően csúcssebességre kapcsolták a privatizációt, hogy az ország még meglévő vagyonát értékesíthessék. Persze elsősorban barátaiknak és üzletfeleiknek. Másfél év elteltével kiderült, hogy nincs miből tovább osztogatni, s a posztkommunista kormány népszerűsége egy pillanat alatt elillant. Mindez különösen annak fényében tűnt aggasztónak, hogy a Fidesz vezette egyesült jobboldal ezúttal nem repedt darabokra. Az a lehetőség, hogy politikai riválisaik tartós kihívást jelentenek a posztkommunista elit számára, elfogadhatatlannak tűnt, tűnik a számukra. Amikor a rendszerváltozásba "belementek", mindenre gondoltak, mindenre felkészültek - csak a Fideszre nem. 2004-ben az európai parlamenti választásokon az MSZP súlyos vereséget szenvedett. Az SZDSZ kezdeményezésére elcsapták miniszterelnöküket, Medgyessyt, s a bizonytalan és reményvesztett posztkomcsik mindent egy lapra téve vezért választottak maguknak Gyurcsány Ferenc személyében.

Négy év után csődközelben

Gyurcsány a posztkommunisták utolsó reménye. Ez az utolsó lehetőség az egypártrendszerű demokrácia megteremtésére. Ha Gyurcsány 2006 tavaszán veszít, végleg megszilárdulhat Magyarországon az alternatív elit, s vele a többpártrendszeren alapuló demokrácia. S a vesztés nyomán talán megszűnhet majd a régi, kizárólagosságra törekvő elit egyeduralma. Ha viszont Gyurcsány nyer, akkor újra minden az ő kezében, az ő kezükben lesz. Pénz, információ, vagyis a média feletti csaknem teljes egyeduralom, a politikai hatalom. Úgy, ahogy 1990 előtt. Visszaállítják a régi rendet. És hosszú távra fognak berendezkedni. Folytatódni fog a Medgyessyvel kezdődött leszámolósdi. Újra lesz feljelentésügyi államtitkárság. Évente újra köszönetet mondunk majd Putyinnak a felszabadításért. Rehabilitáljuk a vörös csillagot. Nemcsak Marjait és Fekete Jánost tüntetjük ki, hanem Biszku Bélát és Münnich Ferencet is végre. A Szemlőhegyi utat átkereszteljük Apró Antal útnak. Vörösbe öltöztetjük a várost, és elhelyezzük Gyurcsány arcképét minden útelágazásnál. (Végtére is, hibátlanul kimondta, nem?)

Gyurcsány olyan, mint Figaró: Gyurcsány itt, Gyurcsány ott, Gyurcsány mindenhol. Nyolc-tíz Audi 8-as luxusautóból álló konvojával járja az országot, és azt a poszttudszocos blablát beszéli, amit csak az ért, aki pont azt a három könyvet olvasta életében, amit ő. Cselédsajtója teljes körű támogatásával azt a Barba-trükköt játssza, mintha nem ő lenne kormányon, és nem lenne semmilyen felelőssége abban, hogy Magyarország költségvetése a 2006-os választások előtt csőd közeli állapotban van.

Eljön-e a posztkommunisták országa?

A posztkommunista elithez tartozó, velük lojális értelmiségi és médiaelit szemmel láthatóan abban érdekelt, hogy Magyarország élén egy olyan miniszterelnök álljon, akinek kormányzati teljesítménye nulla. Aki az országot mérhetetlenül eladósította. Aki lábbal tiporta a sajtószabadságot. Aki felmondta a nemzeti szolidaritást a határainkon kívül élő honfitársainkkal. Aki terroristákkal, kommandósokkal és a rendőrséggel félemlíti meg az országot. Aki az ellenzék vezetőjének azt mondja: "Fogja be a száját!". Aki a vele egyet nem értőket kóbor kutyáknak tartja és telepre akarja szállítatni. Aki nem fogadja Magyarország legfontosabb tradicionális szövetségesének, Lengyelországnak az elnökét. Akinek arroganciája nem ismer mértéket.

Persze a posztkommunista médiaértelmiség egy darabig még demokráciának hívná azt a Magyarországot is, ami akkor köszöntene be, ha ne adj' isten Gyurcsány nyerné a választásokat. Egy ország lenne. Egy vezérrel. Egy programmal. Egy nagy párttal. Ha Gyurcsány győz, Magyarország a posztkommunisták országa lesz. Én szóltam.

Schmidt Mária; Magyar Nemzet