Kínának nincs írásban lefektetett "nagy stratégiája", amely körülírná a hatalmas ázsiai ország közép- és hosszú távú biztonsági és egyéb érdekeit, majd ezekből levezetné a megfelelő magatartási-cselekvési ajánlásokat. Kína történelme viszont gazdag filozófiai iskolákban, amelyek mindmáig befolyásolják a stratégiai gondolkodást, bölcs államvezetési művészetet igényelnek. Emellett a területi kiterjedés, a demográfiai fejlődés, egy hosszú történelem kulturális teljesítményei, az ország politikai igényessége és gazdasági mutatványai szolgáltatják a potenciális szuperhatalom általánosan elismert kelléktárát.
A Nyugat hatalmai a XIX. század közepétől több mint ezer megalázó szerződést kényszerítettek Kínára, területéből 1,8 millió négyzetkilométert bekebeleztek; a megaláztatás korszaka döntően hozzájárult ahhoz, hogy Kína szentnek tartja a szuverenitást és a területi sérthetetlenséget. A pekingi vezetés mindmáig hivatalosan elutasítja a hegemonista törekvések és az imperializmus minden formáját, különleges jelentőséget tulajdonít a kölcsönös előnyökön alapuló békés egymás mellett élésnek, akár eltérő gazdasági és társadalmi rendszerű államok között is.
A múlt század 80-as évei óta szinte ideológiamentes, pragmatikus politika érvényesül a Kínai Népköztársaságban, amely egy piacorientált gazdasági növekedésre támaszkodva baráti viszonyt épít minden országgal, de különösen a nagyhatalmakkal. A fegyveres erők regionális és globális szinten egyaránt visszafogott alkalmazása a hadsereg mértéktartó, de folyamatos korszerűsítésével ötvöződik, ugyanakkor Kína minden szinten egyre jobban belenő a világpolitikába, támogatja a nemzetközi intézményeket az ország számára előnyöket kínáló esetekben. Ez a hozzáállás növeli Kína geopolitikai jelentőségét, gazdasági pozícióját, anélkül, hogy bele kellene sodródnia egy globális biztonságpolitikai versengésbe; külpolitikai rugalmasságot tesz lehetővé, nyitva tartva azt a lehetőséget, hogy csak olyan szituációkba engedje magát bevonni, amelyek előnnyel kecsegtetnek, illetve kellő játékteret kínálnak ahhoz, hogy Kína kezelhesse a gazdasági növekedéssel kapcsolatos belpolitikai kihívásokat.
Talán stratégiának is minősíthető a "győzelem háború nélkül" koncepció, amelynek lényege nem az ellenfél kizárólag katonai eszközökkel való leküzdése, hanem a hatalomnak, az erőnek katonai és nem katonai stratégiák elegyével való kivetítése.
Másfél évtizede fejlődik Kína gazdasága korábban elképzelhetetlen, évi közel 10 százalékos növekedési ütemben. Szükségessé váltak visszafogó intézkedések - az acélipari beruházások korlátozása, kamatlábemelés, ingatlanvásárlások - a gazdaság "túlhevülésének" megakadályozására. A KNK külkereskedelmi áruforgalma 2004-ben első ízben meghaladta az 1000 milliárd dollárt, világviszonylatban előrelépve a harmadik helyre az Egyesült Államok és Németország mögött, maga mögé utasítva Japánt. A világgazdaság viszonylag magas növekedési üteme jelentős részben Kínának tulajdonítható. A hatalmas ország több mint 120 övezetében szakosodtak a "szupertechnikák" fejlesztésére, tudományigényes iparágak dinamikus fellendítésére. A még Teng Hsziao-ping idejében elfogadott gazdaságfejlesztési program tudományosan megalapozottnak és jól átgondoltnak bizonyult, a döntések fő kritériuma az, hogy mennyire előnyösek az ország számára.
Kína az Európai Unió második legnagyobb áruforgalmi partnere az Egyesült Államok után, az Európai Bizottság szerint azonban kockázati tényező is, amennyiben egész iparágakat tehet veszteségessé Európa vezető ipari országaiban, korszerű technológiákkal veszélyeztetve a kontinens gazdasági stabilitását. Ma már reálisnak tekinthető az a perspektíva, hogy 2020-ra Kína és India megkérdőjelezheti az Egyesült Államok világgazdasági vezető szerepét.
Ami a bruttó hazai terméket (GDP) illeti, Peking célul tűzte ki ennek a 2001-es 1150 milliárd dollárról tíz éven belül a kétszeresére növelését, majd újabb megduplázását 2020-ig, ami egyenjogú pozíciót biztosítana a Kínai Népköztársaságnak a "nagyhatalmak koncertjében". Nem hallgatható el viszont, hogy az országban több mint 150 millió munkanélküli van, és a következő évtizedekben évente nettó 8-9 millió új munkahelyet kellene teremteni. A rendszer összeomlását Pekingben akkor látják elkerülhetőnek, ha a Kínai Kommunista Párt hatalmi monopóliumát szilárdan megtartják, és így legalább a politikai stabilitást megőrzik.
Helyzetelemzők szerint a kínai politika "Achilles-sarka" - különös tekintettel a nemzetközi, mindenekelőtt az Egyesült Államokkal fenntartott kül- és biztonságpolitikai kapcsolatokra - továbbra is Tajvan kérdése. Peking szerint Tajvan a kínai terület integráns része; függetlenségének egyoldalú kikiáltása az "újraegyesítést" kikényszerítő megelőző katonai csapást váltana ki, egy amerikai beavatkozás pedig "tűrhetetlen támadásnak" minősülne Kína szuverenitása és területi sérthetetlensége ellen.
Tény ugyanakkor, hogy a kontinentális Kínának egyre nagyobb a gazdasági jelentősége Tajvan számára. Tajpej joggal tart attól, hogy szuverenitása "elsüllyed az áruimport-áradatban".
A jól tájékozott hongkongi Standard a múlt év elején még 2006-2007-re jósolta a szakadár Tajvan elleni "érlelődő kínai katonai akciót", mégpedig két elképzelhető forgatókönyv szerint. Lehetséges egyfelől teljes tengeri zárlat megvalósítása a szigetország körül minden külföldi hajóval szemben, amit nagyarányú bomba- és rakétatámadások követnének meghatározó jelentőségű objektumok ellen. Kínai elitalakulatok partraszállása kikényszerítené egy bábkormány megalakítását, amely azután döntene a Pekinghez való csatlakozásról. A másik forgatókönyvben 200-400 ezres expedíciós erő deszant-művelete szerepel a sziget északi és déli részén, ami kétfrontos védelemre kényszerítené a tajvani erőket. A műveletet 3000 kínai harci repülőgép támogatná, biztosítva a légtér fölötti teljes uralmat.
A hongkongi lap biztosra vette, hogy egy amerikai beavatkozás nem állítaná meg a műveletet: Kína haditengerészetének teljes mozgósításával képes lenne semlegesíteni az amerikai erőket a potenciális konfliktus övezetében. Más források szerint ilyesmire utal, hogy Peking a szárazföldi erőknek és a légierőnek elsőbbséget biztosító stratégiáját felváltotta egy drasztikus haditengerészet-központú stratégia, részben a "gyenge pont" megszüntetése, részben a tengeri összeköttetések biztosítása érdekében, amelyek létfontosságúak a kínai gazdaság szempontjából.
Egy korábbi Pentagon-jelentésből ismeretes, hogy a Kínai Népköztársaság haditengerészeti infrastruktúra kiépítését irányozta elő a Perzsa-öbölhöz vezető útvonal teljes hosszában, egyrészt a diplomáciai kapcsolatok, másrészt a katonai együttműködés lehetőségeinek kiaknázásával, beleértve Pakisztánt, Bangladest, Burmát, Thaiföldet és Kambodzsát. Előrehaladott állapotban van egy nagy kínai flottatámaszpont kiépítése a pakisztáni Gwadarban (közel az iráni határhoz!), ahonnan már elektronikus figyelőpont tartja szemmel az Arab-tenger és a Hormuzi-szoros eseményeit. Kínai rádiólokációs állomás és haditengerészeti bázis jelent meg Burmában, tapogatózik Peking a bangladesi kormánynál, de a fő érdeklődése az Indonézia és Malájföld közötti Malaka-tengerszorosra összpontosul, bár a két ország felségvizeinek elkerülése érdekében Kína Thaifölddel működik együtt: csatornát épít az Andaman-tenger és a Dél-Kínai-tenger között.
Kína előrehozott hadrendbe állítási határidőkkel dolgozik atomhajtóműves tengeralattjáróin. A 094-es tervben szereplő, DF-31-es ballisztikus rakétákkal szerelt egységet JL-2s típusú, 12 000 km hatótávolságú, nukleáris robbanótöltetű rakétával is "megtoldják". Ennek és más fejleményeknek kapcsán írnak tengerészeti szakértők "a kínai érdekszféra határainak hadászati mélységű előretolásáról", egészen Kalifornia partjaiig...
Oroszország és Nyugat-Európa sem kételkedik abban, hogy a Kínai Népköztársaság "új szuperhatalommá" kíván válni, csak az a kérdés, hogy milyen eszközökkel. Elfogadható Henry Kissingernek az a véleménye, hogy a múltbeli és a jelenlegi kínai vezetés sem orientálódott és nem orientálódik stratégiai céljainak katonai erőre támaszkodó elérésére; óvatos, higgadt, érdekérvényesítésében körültekintő. Washington és Peking felismerésében közös, hogy az adott technikai szintek mellett a szuperhatalmak közötti háború a világcivilizáció megsemmisüléséhez vezetne. Kissinger szerint Washington és Peking viszonyának hosszú távon politikai és diplomáciai eszköztárra kell épülnie, semmi esetre sem egy végső stratégiai párbaj elkerülhetetlenségének feltételezésére.
Kína egész külpolitikájára rányomja bélyegét az a kettősség, amely az Egyesült Államokhoz fűződő viszonyát jellemzi. Egyfelől tagadhatatlan az Egyesült Államok vezető hatalomként való elismerése. Másfelől vitathatatlan Pekingnek az a törekvése, hogy a "szuperhatalmi dominanciát" megtörje, és elérje, hogy Washington "azonos szemmagasságból" tekintsen Pekingre. A versengés előtörténetéhez tartozik, hogy a hidegháborús időkben a katonailag jelentéktelen Kína az amerikai-szovjet-kínai stratégiai háromszög leggyengébb sarka volt, igen csekély befolyással a világ fejlődésére. Másfelől, a Szovjetunió letűnése óta, Peking rémálma, hogy a megmaradt 1. számú szuperhatalom az 1. számú főellenségnek tekinti, és az éppen soron következő nagy ideológiai ellenfeleként le akar számolni vele. Kína-szakértők és stratégák egyöntetű véleménye, hogy az Egyesült Államok mindenáron akadályozni akarja Kína fölemelkedését; ennek van alárendelve Tajvan-politikája, rakétavédelmi tervezgetése, de főképp egyre veszélyesebb közép-ázsiai katonai jelenléte.
A 2002 őszi amerikai Nuclear Posture Review nem zárta ki atomfegyver alkalmazását sem a Tajvani-tengerszorosban kirobbanó konfliktus esetén. Ehhez aztán amerikai "nemzeti" és regionális rakétavédelmi elképzelések kapcsolódtak, megfosztandó hitelétől Peking atomstratégiáját, amely egyfajta "minimális elrettentésre" épült. Ilyen rakétavédelmi rendszerek kiépítése semlegesítheti Kína hadászati támadó fegyverrendszereit, és félő, hogy erősödik a Kínára kifejtett politikai és katonai nyomás is, amit Peking elfogadhatatlannak tart. Ezért kutatják-keresik kínai részről e kihívás megválaszolásának módjait, lehetőleg elkerülve a hadászati fegyverkezési versenyt az Egyesült Államokkal. Ez utóbbi - feltételezett amerikai szándék szerint - arra lenne hivatott, hogy keresztülhúzza Kína gazdasági-szociális terveit.
A 2001. szeptember 11-i terrorcselekmények után felerősödött a kínai gyanakvás, hogy az Egyesült Államok tartósan meg akarja vetni "hegemonista lábát" Közép-Ázsiában, amely addig "lágy ütközőzónának" számított Oroszország és Kína között, s ahol Washingtonnak semmi keresnivalója. Az afganisztáni és iraki fejlemények - nem beszélve Iránról - Peking szerint korántsem egyszeri, ártatlan rendcsinálási aktusok, hanem kiindulópontjai az Egyesült Államok újabb geopolitikai pozícióépítésének Ázsiában, olyan intervenciók, amelyeket csak ellenezni lehet. Az amerikai jelenlét Közép-Ázsiában veszélyeztetheti Kína hosszú távú energiabiztonsági érdekeit. Egészben véve tehát változatlan az a megítélés, hogy 2001. szeptember 11. óta ez a stratégiai környezet rosszabb lett Kína számára.
Mindenesetre marad viszont az a kétértelműség, hogy közben az Egyesült Államok központi jelentőségű Kína gazdasági fejlődése szempontjából, mint a legfontosabb piac, mint a legnagyobb beruházó és mint a legjelentősebb technikai-technológiai partner. A kölcsönös gazdasági függésnek ez a hálózata számos problématerület ellenére megköveteli - stratégiai szinten - a normális államközi viszony fenntartását Peking és Washington között.
Az utóbbi egy-másfél évben - jellegzetes konfrontációs jelenségként - nemcsak komoly figyelmeztetések, de megtorló intézkedések is érték Amerika részéről a Kínai Népköztársaságot hadiipari-haditechnikai exportja miatt. Az amerikai külügyminisztérium emlékeztette Pekinget, hogy meg kell értenie: legfőbb érdeke a tömegpusztító fegyverek (és célba juttató eszközeik) elterjedésének akadályozása. Bár Kína hozott exportkorlátozó intézkedéseket, állami vállalatai is bonyolódtak "kétes ügyletekbe". Az utóbbi fél évtizedben Washington több mint 120 külföldi vállalatot "büntetett" tiltott ügyletek miatt, ezek kétharmada kínai ügyfelekkel működött együtt (China North Industry Corporation, China Great Wall Industry Corporation és mások), amelyek állítólag azt hangoztatták, hogy az exportnyereségből bőven ki lehet fizetni a Washington által kiszabott pénzbüntetéseket, illetve pótolni lehet a bevételkiesést.
"A kínaiaknak meg kell érteniük - hangzott Washington üzenete -, hogy közvetlen fenyegetést jelentene rájuk nézve egy atomfegyverrel rendelkező Észak-Korea vagy Irán, illetve a támogatásukat élvező terrorista csoportok. Megszenvednék a világgazdaság destabilizálódását, ha a Közép-Keleten tömegpusztító fegyverek igénybevételével háború törne ki, amely szétzilálná a világ kőolajellátását. Érdekük tudatosítani, hogy a kínai társaságoknak nem a problémák, hanem a megoldások részeseivé kell válniuk... Tény, hogy kínai technikai szállítmányok segítik továbbra is kétes hírű országok rakétaprogramjait. Egyes esetekben azért is indulhatnak útra Kínából problematikus szállítmányok, mert nincs pénz a tilalom betartatására."
Washington ügyel arra, hogy Pekingnek címzett két "komoly figyelmeztetés" között teret szenteljen Kína pozitív szerepe és lehetőségei méltatásának, amit aztán nem eseti, hanem a lényeget érintő rendszerbírálat követ.
Illlusztrálja ezt az amerikai védelmi tárca vezetője, Donald Rumsfeld, aki a múlt év júniusában Szingapúrban tartott előadást. Természetesen elismerő szavakkal illette Japánt és Dél-Koreát, majd megjegyezte, hogy egyetlen ország van, amely visszahozhatja Észak-Koreát a hatoldalú atomtárgyalásokra, ez pedig a Kínai Népköztársaság, amely fontos résztvevője "lehetne" az ázsiai-csendes-óceáni együttműködési struktúráknak.
"Kína felemelkedése az egyik fő új realitása ennek a térségnek" - állapította meg a londoni hadászati kutatóintézet kihelyezett konferenciáján Rumsfeld, hozzátéve, hogy "a világ üdvözölne egy Kínát, amely elkötelezett a békés megoldások iránt, s amelynek iparkodó és jól nevelt népe hozzájárul a nemzetközi békéhez és a kölcsönös felvirágzáshoz". Egy őszinte, nyílt vita Kínáról azonban - folytatta - nem hagyhatja említetlenül azokat a területeket, amelyek gondot okoznak a térségnek. Az amerikai kongresszus minden évben jelentést kér a Pentagontól Kína megítélhető katonai stratégiájáról és a katonai korszerűsítésekről. Ezek a jelentések tartalmaznak egy olyan következtetést, hogy Kína védelmi kiadásai sokkal magasabbak, mint amilyeneket a kínai tisztségviselők nyilvánosságra hoznak.
"Az a megítélés, hogy Kínáé a világon a harmadik legnagyobb katonai költségvetés, amely egyben a legnagyobb egész Ázsiában. Úgy tűnik, Kína bővíti rakétaerőit, amelyekkel elérhetők célpontok a világ sok térségében, nemcsak a csendes-óceáni régióban, ahol egyébként növeli rakétakapacitását. Kína erőkivetítő képességeit is javítja, továbbfejleszti korszerű haditechnikai rendszereit" - jelentette ki Donald Rumsfeld a távol-keleti tárgyú szakmai fórumon, majd feltette a nyugtalanító kérdéseket: Ha egyetlen ország sem fenyegeti Kínát, akkor
- miért ez a bővítő befektetés?
- miért ezek a folyamatos és fokozódó fegyverbeszerzések?
- miért ezek a folytatódó nagyarányú telepítések?
Az amerikai védelmi tárca vezetője ezután egy aránytalanságra hívta fel hallgatósága figyelmét, és ez már a kínai belpolitikát, belügyeket érintette. Mint rámutatott, bár Kína gazdasági növekedése lépést tartott katonai költekezésével, meg kell jegyezni, hogy a politikai szabadság növekedése még várat magára. Egy, a vállalkozást és a szabad véleménynyilvánítást bátorító rendszerrel Kína kedvezőbb partnernek látszhatna, és mind nagyobb gazdasági lehetőségeket nyújthatna a népének.
Kínának fontos döntéseket kell hoznia céljait és jövőjét illetően. Végső fokon úgy tűnik, Kínának egy nyitottabb és reprezentatívabb kormányformára kellene szert tennie, ha maradéktalanul meg akarja teremteni azt a politikai és gazdasági jólétet, amelyet népe igényel - hangzott el Washington Pekinghez intézett félreérthetetlen üzenetében.
MTI - fidesz.hu