Az elmúlt egy-két évben több nyugat-európai országban első számú belpolitikai kérdéssé vált a bevándorlók helyzete, beilleszkedésük mértéke, a párhuzamos társadalmak kialakulásának és az iszlám fundamentalizmus megerősödésének a veszélye. Bár más-más arccal jelenik meg minden érintett területen, a probléma európai, nemzetközi méretűvé vált.

A kábítószert, a prostitúciót, a melegházasságot, az eutanáziát bizonyos keretek között engedélyező Hollandiában sokáig gondtalannak tűnt a többségi nemzet tagjai és a népesség durván hat százalékát kitevő 900 ezres muzulmán közösség együttélése. Utóbb azonban kiderült, hogy a mélyben már régóta fortyogott az elégedetlenkedés, amelynek hátterében vélhetően nem a bevándorlók hátrányosabb helyzete áll, hanem az, hogy az ő vallási érzékenységük nehezebben viseli a szabadelvűséget, a szókimondást, pláne a vallási szokások kóstolgatását.

Az ellentétek az országban 2004 novemberében kerültek látványosan felszínre, amikor egy szélsőséges muzulmán megölte Theo van Gogh filmrendezőt, majd az azt követően kitört erőszakhullámban mecsetek és keresztény templomok váltak részben a lángok martalékává. A politika mindazonáltal már jóval előbb előrevetítette a bevándorlók problémáját: a roppant populista Pim Fortuyn már 2002-ben részben ezzel a témával nyert választást.

Tény, hogy Hollandiában - akárcsak a karikatúraügyről elhíresült Dániában - a kötöttségek, visszásnak tűnő szokások több provokációnak is ki vannak téve, mint más, visszafogottabban élő nemzetekben. Van Gogh például azért vonta magára a vallási fanatikus gyilkos haragját, mert Alávetettség (Submission) címmel filmet készített az iszlám világban a nők ellen alkalmazott erőszakról. Halálos fenyegetések érték a forgatókönyv szerzőjét, Ayaan Hirsi Alit, a holland parlament szomáliai születésű képviselőjét is. Ő ráadásul újabb provokatív film készítését jelentette be, ezúttal az iszlámnak a melegekhez való viszonyulásáról.

Kérdés, hogyan hatnak e nyílt bírálatok a Nyugat-Európában élő, egyre növekvő létszámú muzulmán kisebbségekre. Vajon erősíti-e körükben az integrálódás vágyát, azt, hogy a maguk vallását és kultúráját megőrizve beilleszkedjenek a pluralista, demokratikus és liberális társadalmakba? Vagy pedig azok válnak hangadóvá körükben, akik elutasítják a fenti értékrendet, magukévá téve egyes uszító hitszónokok prédikációit az európaiak, keresztények alsóbbrendűségéről, megölésük szükséges és üdvözítő voltáról - ámbár ezeknek még az iszlám országokban sincs tömeges táboruk vagy befolyásuk.

Több elemző szerint valójában nem a Nyugat és az iszlám világ között, hanem az utóbbin belül húzódik törésvonal azok között, akik eltökélten védeni igyekeznek a nézeteikre épülő hatalmukat és befolyásukat, illetve a modernebb generációk között, amelyek tagjai már európainak vallják magukat, és nem is tűrik el, hogy bevándorlóként kezeljék őket.

A kortárs társadalmi jelenségek egyik legfeltűnőbb - és esetenként legriasztóbb - jellemzője, hogy az iszlám provokációk mögött már legtöbbször olyan fiatalok állnak, akik bevándorlók gyermekei, Hollandia esetében főleg marokkói vagy török származásúak. Ők már az országban születettek, helyi iskolákban nevelkedtek, tőlük legalább annyira elvárható lenne a "hollandság", mint a "marokkóiság" vagy "törökség" vagy akár "muszlimság". Ezzel a problémával találta magát szemben a Van Gogh-gyilkosságkor Hollandia, a párizsi külvárosi lázadáskor Franciaország, és bizonyos mértékig a karikatúraügynél Dánia. Ráadásul ugyanez a gond a kór kezelésekor is előtűnt: el kellett dönteni, lehet-e önmagában, a társadalmi háttér tekintetbe vétele nélkül kezelni a történteket, vagy enyhítő, esetleg súlyosbító körülményként kell figyelembe venni az iszlám gyökereket.

A bevándorlók igyekeznek maguk is elébe menni a megoldásnak. Hollandiában nemrégiben megalapították saját pártjukat, amelyen keresztül teljesen törvényes eszközökkel igyekeznek ellenállni a Fortuyn idejében megnövekedett populizmusnak és iszlámellenességnek, ráadásul belopni magukat a politikai elitbe a jövőre tartandó általános választások révén.

Az országban az - európaiakat is számítva közel 19 százaléknyi - bevándorló réteg már amúgy is kezd meghatározó lenni a belpolitikai térkép alakításában. Egy minapi felmérés szerint a múlt hónapban tartott helyhatósági választáson az ellenzéki Munkapárt részben az ő voksaiknak köszönhette nagyarányú győzelmét. Rotterdamban ráadásul a Munkapárt kiszorította az első számú politikai erő helyéről a Fortuyn-pártot.

A helyzet rendezésében kiemelkedő szerepe lehet a mérsékelten gondolkodó bevándorló rétegeknek, amelyek pótolhatatlan szerepet játszhatnak a fanatikusabbak lecsillapításában, miközben érdemi párbeszédre képesek a fogadó hatalommal is. Ezek segítése, erősítése, további integrálása kulcskérdésnek bizonyulhat az iszlám probléma megoldásában.

Mindez azonban nem akadályozza meg a populistákat, hogy továbbra is fontos politikai fegyvernek tekintsék a bevándorlást. Fortuyn eszméinek legismertebb örököse, Geert Wilders már az általános választások előkészítéseként jelezte, hogy pártja évekre leállítaná a muszlim iskolák és mecsetek építését, megállítaná a "nem nyugati" bevándorlást. Egyúttal tovább szigorítaná azt a nemrégiben hozott törvényt, amelynek értelmében a bevándorlóknak szigorúbb vizsgán és alaposabb képzésen kell átesniük a letelepedéshez.

A súrlódást ráadásul gátlástalanul kihasználják a politikától teljesen távol álló szervezett bűnözői csoportok. Szakértők közlése szerint az utóbbi években fokozódott a bűnbandák szervezettsége és tevékenysége. Az akciókat ezek sokszor igyekeznek úgy beállítani, hogy azok a muzulmán bevándorlók számlájára írhatónak tűnjenek.

Politikai szinten ugyanakkor folyik a munka az érzékeny kérdések rendezésének érdekében is. Dolgoznak például azon, hogyan lehetne kevésbé sértő nyelvezetet használni a szóban forgó jelenségek kapcsán. Újabban uniós szinten is igyekeznek kerülni például az iszlám terrorizmus fogalmat, inkább olyan terrorcselekményekről vagy elkövetőkről beszélnek, ahol vagy akik visszaélnek az iszlám tanításával.

A helyzet annál is inkább gyors enyhülést igényel, mert Európában immár az uniós együttműködésben is hátráltató tényezővé vált. Egyik okozója volt például annak, hogy tavaly Hollandiában és Franciaországban elutasították az EU alkotmányos szerződését, lefékezve ezzel az intézményépítés haladását, sőt a további bővítést is. Igaz ugyan, hogy a probléma ugyanakkor gyorsabb haladást tett lehetővé a bel- és igazságügyek néhány részterületén.

Hollandiában a bevándorlás kérdésében liberalizmus is ütközik vallási konzervativizmussal. A jelek arra mutatnak, legalábbis középtávon mindkettőnek mérséklődnie kell ahhoz, hogy a helyzet rendeződhessen, a muszlimok beilleszkedése töretlenül folytatódhasson, ne történhessenek újabb politikai gyilkosságok, templomégetések, vallási meggyőződésre hivatkozó merényletek, és ne zárják ki a társadalom haladásából a más kultúrából, de jó szándékkal érkezett rétegeket.


MTI - fidesz.hu