Egy székely barátom szombat este felhívott, és azt mondta jó adag fekete humorral, hogy azért jó a kétfordulós rendszer, mert így van időnk felkészülni a keserű pirulára, ugyanis tizennégy napig harcol bennünk a realitás a reménnyel.

Az eltelt két hét különben a konzervatív oldal szempontjából kísértetiesen hasonlított a négy évvel ezelőtti időszakhoz: hátrányból fordulva egy ember a vállaira vette a kampányt, és több ezer kilométert leutazva, naponta több nagygyűlést tartva megpróbálta megvalósítani a csodát. A másik oldal most nem aludt el, mint négy esztendeje, a jelöltjük maga is végigjárta a billegő körzeteket, időnként gátlátogatással és látvány-homokzsákolással fűszerezve a kampányfinist.

Konzervatív gondolkodású emberként nehéz keserűség nélkül írni ezekben a percekben. Nehéz szembesülni azzal a ténnyel, hogy egy olyan Magyarországon élünk, ahol nagyobb az ázsiója a bulvárnak és a látszatnak, mint a tényeknek és a valóságnak. Mégis tudomásul kell venni, hogy a huszonegyedik század elején a világnak ebben a sarkában nem a kormányzati teljesítmény számít, nem az, hogy menet közben megbukik a kormány, hanem az, hogy a kalapból előhúzott jelölt mennyire médiaképes, és a fennálló hatalommal szervilis sajtó hogyan képes szétlőni az ellenzék vezéregyéniségeit. Úgy néz ki, hogy ma az ország olyan embert tart alkalmasnak a vezetésre, aki fél a békáktól, megtalálja az el sem veszett kisgyereket, és időnként őrült táncot lejt a dolgozószobájában.

Keresztyén ember megpróbál tanulni a nehézségekből, és magában keresi a hibát. A tanulságokat a konzervatív oldalnak is le kell vonnia, de mit tegyünk mi, egyszerű választópolgárok, akik álmainkat, reményeinket látjuk veszni ezekben a pillanatokban?

Egy jó barátom mesélte, hogy a negyvenes évek második felében, a kitelepítések időszakában a nemesi származású nagymama a herendi porcelánkészletét, néhány könyvet és a nercbundáját vitte magával az engedélyezett harminckilós csomagban. A Békés megyei tanyavilágban, a nehéz fizikai munka után délutánonként áttipegett a szomszéd viskóban lakó barátnőjéhez, és mindennap rituálisan teáztak egyet. Aztán amikor visszaköltözhetett a fővárosba, ahol nagy nehezen neki is jutott egy szoba, a bérház szegény gyerekeit egy lehangolt zongorán zenélni tanította, majd illemtanleckéket adott nekik. Így élte túl a túlélhetetlent: tartással, belső derűvel, a régi értékekhez való következetes ragaszkodással.

Mi sem tehetünk másként. Holnap derűsen, egyenes derékkal fogunk neki újra dolgozni, miután a nekünk fontos értékeket gondosan elrejtettük a párnánk alá. Nem dugjuk a fejünket a homokba: pontosan tudjuk, hogy most újra nehezebb idők jönnek, ugyanakkor nem keseredhetünk el, hiszen erősek és sokan vagyunk. Életbe léptetjük az "ahogy lehet" parancsát: ha a következő négy évben megpróbálják is széthordani az értékeinket, átírni múltunkat, elvágni gyökereinket, egyszer - jobb idők jöttén - úgyis rajtunk fog múlni, hogy össze tudjuk-e gereblyézni újra.
Legyetek derűsek - mondta halála előtt az a pápa, aki a "Ne féljetek!" biztatással erőt adott a csüggedőknek. Négy nehéz év jön, de a közös értékeink kétezer esztendőt is kibírtak.

Lukács Csaba; Magyar Nemzet