Stephen Walt, a Harvard Egyetemen belüli Kennedy Államigazgatási Főiskola (KSG) - időközben leköszönt - dékánja, és John Mearsheimer, a Chicagói Egyetem professzora írta a tanulmányt "Az Izrael-lobbi és az amerikai külpolitika" címmel, amelyet rövidítve a London Review of Books közölt márciusban.

A 83 oldalas, 211 lábjegyzettel ellátott teljes szöveg a KSG honlapján jelent meg. A vita kiéleződésével eltávolították róla a Harvard logoját. A két egyetem elhatárolódott Walt és Mearsheimer téziseitől, amelyek szerint az Izrael-lobbi által "eltérített" amerikai külpolitika kárt okoz az Egyesült Államok saját érdekeinek, és növeli a terrorista veszélyt. Az iraki háború szerintük Izrael biztonságának az erősítését szolgálta.

Az amerikai és izraeli elutasító kritikával szemben a muzulmán világban viszont bőven idéztek a tanulmányból, az amerikai politika Izrael-barát elfogultságát illusztrálandó.

A két szerző szerint az amerikai külpolitikát már évtizedek óta Izrael érdekei határozzák meg. Izrael egy főre számítva több amerikai pénzügyi és katonai segélyben részesül, mint bármely más ország a világon. Ez pedig sem stratégiai, sem erkölcsi szempontból nem indokolható. Izrael évente 3 milliárd dollár közvetlen segélyt kap, a külföldi segélyek mintegy egyötödét, amely egy főre számítva évi 500 dollárt jelent. Más országoknak negyedévenként utalják az amerikai segélyt, Izraelnek viszont egyszerre a pénzügyi év elején, így kamatot is kereshet rajta, ráadásul nem kell elszámolnia azzal, hogy mire fordítja a pénzt. A katonai segélyt más országoknak maradéktalanul az Egyesült Államokban kell elkölteniük, Izrael azonban az összeg egynegyedét saját hadiiparának a támogatására fordíthatja. Izrael végül olyan amerikai hírszerzési értesülésekhez juthat hozzá, amelyeket Washington NATO-partnereivel sem oszt meg. Washington ráadásul képmutató módon soha egy szót sem ejt arról, hogy Izrael atomfegyverre tett szert, ami nem történhetett volna meg Amerika hallgatólagos beleegyezése és technikai segítsége nélkül.

A washingtoni politika Izrael-párti elfogultsága a szerzők szerint megmérgezi Amerika viszonyát az arab világgal, felhajtja a kőolaj árát, és fokozza a terrorista veszélyt. A két országot nem a terrorizmus közös fenyegetése egyesíti, hanem az Egyesült Államoknak éppen az Izraellel ápolt szoros viszonya miatt van annyi gondja a terrorizmussal.

Walt és Mearsheimer az Izrael-lobbit olyan laza szövetségnek ábrázolja, amelynek a magja az American Israel Public Affairs Committee (AIPAC), körülötte más zsidó szervezetekkel, valamint olyan neokonzervatív értelmiségiekkel, mint Paul Wolfowitz és Douglas Feith volt Pentagon-tisztségviselők. Ide sorolják az olyan befolyásos politikatudományi szellemi műhelyeket, mint az American Enterprise Institute, az olyan befolyásos lapokat, mint a liberális The New York Times és a konzervatív The Wall Street Journal, valamint a - Nagy Izraelt Isten akaratának tekintő - fundamentalista evangéliumi keresztényeket.

Elliot Cohen, a Johns Hopkins Egyetem professzora, neokonzervatív történész szánalmas antiszemita fércműnek nevezte a tanulmányt. A Haarec izraeli napilap "Harvard és Chicago jegyzőkönyvének" nevezte, a "Cion bölcseinek a jegyzőkönyve" című hírhedt régi antiszemita pamfletre utalva.

Christopher Hitchens neves baloldali-liberális író, publicista a Slate online magazinban arról írt, hogy Mearsheimer és Walt tanulmánya átlagos kritika, sok minden igaz benne, és egy kevés gondolat még eredeti is. De ami eredeti, az nem igaz, ami igaz, az pedig nem eredeti. Köztudott, hogy az AIPAC és más szervezetek befolyása jelentős, különösen a Capitoliumban, de nem olyan messzemenő, mint amilyen például a kubai emigránsoké Washington Kuba-politikájára. Hitchens erős túlzásnak tartja, hogy a "zsidó farok csóválja az amerikai kutyát", és ezt számos példával cáfolja az elmúlt évtizedek politikatörténetéből.

A szerzők a tanulmányban kifejezetten különbséget tesznek az iraki inváziót támogató zsidó csoportok és az amerikai zsidók között, akik az átlagnál nagyobb arányban ellenzik a háborút. Nem teszik ki viszont az ablakba David Duke-nak, a Ku Klux Klan volt vezetőjének a The New York Sun hasábjain közölt kárörvendő nyilatkozatát. Duke szerint a tanulmány az ő nézeteit igazolja, és felér egy újabb amerikai függetlenségi nyilatkozattal.

Alan Dershovitz harvardi jogászprofesszor ennek olvasatában úgy fogalmazott, hogy Walt és Mearsheimer tanulmánya olyan, mintha Duke eszmefuttatása lenne, csak éppen sok lábjegyzet van benne. David Gergen, több volt amerikai elnök kommunikációs tanácsadója egy írásában leszögezte: négy elnöki megbízatást dolgozott végig a Fehér Házban, de egyetlen egyszer sem volt a tanúja olyan döntésnek, amely az amerikai érdekek kárára kedvezett volna Izraelnek.

Noam Chomsky, az Izraelt bíráló radikális amerikai baloldali zsidó tudós, a Massachusetts Institute of Technology professzora a The Washington Postban úgy vélte, hogy a két szerző bátor, mivel számolt a "várható hisztérikus reakcióval", de "igencsak naiv" a látásmódjuk az amerikai külpolitikáról, amelyet az egész XX. században erőfitogtató volt a Közel-Keleten és másutt.

Az Egyesült Államokban fennállása óta különféle csoportok igyekeznek beleszólni a nemzeti érdek meghatározásába, a lobbik a politikai élet elmaradhatatlan részét jelentik. A floridai szavazatok szempontjából fontos kubai emigráció ma is megakadályozza, hogy az amerikaiak törvényesen szívhassanak kubai szivart. Az új, de izmosodó indiai lobbi az amerikai-indiai nukleáris együttműködési szerződés megerősítését igyekszik kijárni a kongresszusban. Az Izrael-lobbi témája pedig nem újdonság Amerikában: Edward Tivnan A Lobby: zsidó politikai hatalom és amerikai külpolitika című 1987-es könyvében arról írt, hogy a zsidó lobbi a közel-keleti béke akadályozójává vált.

Tony Judt neves amerikai történész, a New York Egyetem Remarque Intézetének az igazgatója szerint sajnálatos, hogy a reagálás Mearsheimer és Walt tanulmányára meglehetősen hisztérikus volt. A The New York Times minapi számában úgy véli, hogy a szerzőknek van két fontos állításuk, amelyen lehet vitatkozni: Izrael kritikátlan támogatása évtizedeken át nem szolgálta Amerika legjobb érdekeit, illetve az amerikai külpolitikát eltorzította az Izrael-lobbi. Vitathatatlan - írja Judt -, hogy az Izrael-lobbi létezik, és befolyásolja a külpolitikát, végül is ez a célja.

Nem összeesküvés, hanem lobbi című cikkében Judt kiemeli, hogy a tanulmányt és az általa fölvetett kérdéseket sokkal alaposabban vitatták meg és boncolgatták Európában, mint Amerikában. Ebben szerepet játszik az ódzkodónak az a félelme, hogy még azt gondolják róla, szalonképessé akarja tenni a "zsidó összeesküvésről" szóló közbeszédet, Izrael-ellenesnek vélik, és végső soron zöld utat ad az antiszemitizmus megnyilvánulásának. Ezzel azonban elsikkad egy fontos kérdés vitája.

Izraelről beszélve antiszemitizmustól félni háromszorosan is káros. A félelem rossz a zsidóknak. Az antiszemitizmus persze nagyon is létezik (a szerző megjegyzi, hogy erről maga is tud egyet és mást - az ötvenes években Nagy-Britanniában nőtt fel zsidóként), de azt nem szabad összekeverni Izraelnek vagy amerikai támogatóinak a politikai bírálatával. Ez a félelem rossz Izraelnek is - a feltételen amerikai támogatás ugyanis arra bátorítja Izraelt, hogy ne törődjön politikája következményeivel. De mindenekelőtt az öncenzúra rossz az Egyesült Államoknak: az amerikaiak megfosztják magukat egy gyorsan pergő nemzetközi vitában való részvételtől.

Judt professzor emlékeztetett Daniel Levy volt izraeli béketárgyalónak a Haarecben közölt írására. Eszerint a Mearsheimer-Walt tanulmány ébresztő kellene legyen, figyelmeztetés arra a kárra, amelyet az Izrael-lobbi okoz mind a két országnak.

Én ennél is tovább megyek - írja Judt. - Utólag visszatekintve az iraki háborúban és katasztrofális következményeiben nem egy új demokratikus korszak közel-keleti hajnalát fogjuk látni, hanem inkább egy kor végét, amely az 1967-es háború után kezdődött, és amelynek során Amerika szövetségét Izraellel két szükséglet alakította: a hidegháború stratégiai számításai, valamint az érzékenység a holokauszt emléke iránt. A stratégiai felállás azonban változik, Kelet-Ázsia egyre nagyobb jelentőségre tesz szert, Amerika befolyása a Közel-Keleten pedig már csaknem kizárólag katonai erején nyugszik, ami végső soron azt jelenti, hogy nincs is befolyása. A holokauszt másrészt időben egyre távolabb tolódik. A világ figyelő szemében az izraeli katona visszaélését nem fogja felmenteni az a tény, hogy dédnagyanyja Treblinkában halt meg. Így már nem lesz magától értetődő a jövendő amerikai nemzedékek számára, hogy az Egyesült Államok hatalmával és nemzetközi tekintélyével miért áll oly szoros szövetségben egy kis földközi-tengeri kliensállammal - írta Tony Judt.

Richard Cohen, a The Washington Post kommentátora a lap keddi számában a legkeményebb bírálókat, Eliot Cohent és Alan Dershowitzot bírálja, leszögezve, hogy a tanulmányt velük ellentétben ő nem találta antiszemitának. Igaz, figyelemreméltónak sem. Úgy véli, egy kicsit felületes (nem tér ki az arab kőolajlobbira), de semmi olyan nincs benne, amit akár az alkalmi újságolvasó ne tudna. Emlékeztet rá, hogy az ötvenes években a polgárjogi harcosokat lekommunistázták, és ezt az eljárást McCarthyzmusnak is nevezik. Józan embernek csínján kell bánnia az antiszemitizmus rendkívül súlyos vádjával. A hisztérikus bírálók többet ártanak Izraelnek, mint amennyit Mearsheimer és Walt valaha is ártani tudna.


MTI - fidesz.hu