Teherán atomprogramja még a 70-es években kezdődött, amikor Reza Pahlavi sah létrehozta az iráni atomenergia szervezetet. Elképzelése szerint az országban nem kevesebb, mint 23 atomerőmű épült volna 1990-ig. A terv egyes titkos részleteiből ugyanakkor az is kitűnt, hogy a császárság az atomenergia katonai célú hasznosításával is számolt. A sah bukása (1979) átmenetileg véget vetett a nukleáris ambícióknak. Az iszlám forradalom nyomán hatalomra került Khomeini ajatollah félreérthetetlenül leszögezte: Iránnak sem atomenergiára, sem nyugati fegyverekre nincsen szüksége. A német KWU cég (a Siemens leányvállalata), amely még Reza Pahlavi alatt kezdte meg két könnyűvizes reaktorblokk építését Busehrben, kénytelen volt beszüntetni tevékenységét. Ennek nyomán számos iráni atomtudós is külföldre távozott.

1984-ben megváltozott a helyzet. Ali Hasemi Rafszandzsáni, az agg Khomeini közeli tanácsadója felszólította a nukleáris szakértőket, hogy térjenek haza. Bár a felhívás oka homályban maradt, elemzők számára nem volt kétséges a valódi mozgatórugó: négy éve dúlt a háború Irakkal, amely úton volt afelé, hogy atomhatalommá váljon. Emiatt Teherán sürgős szükségét érezte annak, hogy nukleáris ellensúlyt képezzen arab szomszédjával (ellenségével) szemben. A 80-as években Teherán mindent "beszerzett", ami felhasználható az atomprogramhoz. A szállítók szinte kivétel nélkül nyugati országok voltak, az élükön Németországgal. Csakhogy Washington a 80-as évek végétől kezdve erőteljes nyomást fejtett ki barátaira és partnereire annak érdekében, hogy korlátozzák korszerű technológiák átadását harmadik országoknak.

Színre lépnek az oroszok

Ekkor fedezte föl Teherán az új szállítót: Moszkvát - igaz, egyelőre még nem kormányzati szinten. Az európai kommunista rendszerek összeomlása és a világpolitikai fordulat nyomán iráni "kereskedők" azon fáradoztak, hogy a Szovjetunió utódállamaiban szerezzenek be használható nukleáris fegyvereket vagy katonai célra hasznosítható alapanyagokat. 1993 és 1998 között legalább tucatnyi olyan esetet dokumentáltak nyugati hírszerző szolgálatok, amelyekben öttől 600 kilogrammig terjedő mennyiségben próbált Irán magasan dúsított - tehát atomfegyver gyártására alkalmas - uránt "beszerezni" különböző szovjet utódállamokban. E kísérleteket Washington és szövetségesei ugyan meghiúsították, ám a homályban maradt és feltehetően részben sikerült akciók száma ennél bizonyára magasabb - állítja Rühle.

Oroszország kormányzati szinten 1995 januárjában szállt be az iráni atomprogramba. Az ekkor aláírt szerződés értelmében Moszkva kötelezettséget vállalt a KWU által 80 százalékig felépített, ám az iraki-iráni háborúban részben lerombolt busehri atomerőmű befejezésére. (Washington hiába próbálta megakadályozni a szerződés létrejöttét.) Amikor néhány héttel később az iráni küldöttség egy tagja dokumentumokat adott át amerikai illetékeseknek, az USA kormánya megerősítve látta gyanakvásának alapját. A szerződés titkos záradéka ugyanis elárulta, hogy az 50 megawattos kísérleti atomreaktor különleges felépítése csakis egy célt szolgálhat: katonai célra (atomfegyver gyártásához) szükséges plutónium előállítását. Ezen kívül Moszkva megígérte, hogy 2000 tonna uránércet szállít, segítséget nyújt Teheránnak az iráni uránérckészletek kibányászásához és nukleáris szakértők képzéséhez.

A fentieken túl az orosz fél felajánlotta egy komplett urándúsító berendezés szállítását, orosz gázcentrifugákkal egyetemben. Amikor pedig arra is fény derült, hogy Kína nem sokkal korábban nemcsak urán-hexafluoridot adott el Iránnak, de arra is készült, hogy szerződést kössön Iránnal uránoxidot (U3O8 - a legstabilabb uránvegyület) urán-hexafluoriddá átalakító konverziós berendezés szállításáról, Washington beavatkozásra szánta el magát.

Clinton bekeményít, Jelcin meghátrál

Az alkalom 1995 májusában jött el, amikor Borisz Jelcin elnök és Bill Clinton amerikai elnök Moszkvában találkozott egymással. Az amerikai fél nyomására Jelcin példátlan nyilatkozatot adott ki, beismerve, hogy az Iránnal kötött szerződés "atomenergia polgári és katonai célú hasznosításának elemeit tartalmazza. Megállapodásra jutottunk, hogy e két komponenst szétválasztjuk. Ami a katonai összetevőt és a fegyvergyártásra alkalmas anyag előállításának lehetőségét illeti, úgy döntöttünk, hogy ezt a részt kihúzzuk a szerződésből." Nyugati megfigyelők nem hittek a fülüknek. Mi mást jelenthetett az "atomenergia katonai célú hasznosítása", mint segítséget atombomba gyártásához? Miként volt lehetséges a segítségnyújtás egy olyan katonai célú atomprogramhoz, amely állítólag nem is létezett, s amelynek megakadályozására Oroszország az atomsorompó-szerződésben kötelezettséget vállalt. Jelcin nyilatkozata nyomán egyértelművé vált, hogy Moszkva korábban készen állt zöld utat adni az iráni atombomba gyártásának.

Az elnöki szavakat mintegy megkontrázva az orosz atomenergetikai miniszter, Viktor Mihajlov pár nappal később leszögezte: Moszkva továbbra is együttműködik az atomenergia hasznosítását célzó technológiák terén Iránnal. Készen áll például arra, hogy gázcentrifugákon alapuló urándúsító berendezést adjon el az ázsiai országnak: elvégre "az urándúsítás nem katonai technológia".

Kormányzati helyett vállalati szinten

Az orosz kormány 1995 után ugyan kiszállt a hasadóanyaggal folyó üzletből - leszámítva a busehri erőmű építését -, ám ezzel párhuzamosan jelentősen bővültek a két ország vállalatai és intézményei közötti kétoldalú "kereskedelmi kapcsolatok" a nukleáris szektorban. Erős amerikai nyomásra Moszkva 1998-ban kénytelen volt több törvénnyel mérsékelni, illetve szabályozni az Iránba irányuló nukleáris technológiatranszfert. Ez azonban csak szerény sikert hozott. Mennél tovább tartott ez az állapot, annál világosabbá vált, hogy az orosz kormány többet tudott ezekről az üzletekről, mint amennyit beismert - és számos esetben kiterjesztette védőszárnyait bizonyos sötét üzelmek fölé.

Pedig az oroszok mindig is tisztában voltak Irán szándékaival. Az akkori orosz atomenergetikai miniszter, Jevgenyij Adamov 1998-ban két magas beosztású amerikai kormányzati illetékes füle hallatára beismerte, hogy Irán atomfegyver gyártására készül. Ez azonban - tette hozzá - nem ok Moszkva számára ahhoz, hogy beszüntesse a nukleáris együttműködést Teheránnal. Miniszteri kinevezése előtt néhány héttel, még egy ismert és Iránnal szorosan együttműködő orosz atomkutató intézet vezetőjeként Adamov a Reuters hírügynökségnek kijelentette: "Bizonyos vagyok abban, hogy Irán megpróbál atomfegyvereket gyártani. Oktalanság volna azt feltételezni, hogy nem akarnak atomfegyvert" előállítani.

Beleillett a képbe, hogy Szergej Ivanov orosz védelmi miniszter 2000 januárjában a katonai kérdésekben folyó együttműködés folytatására tett ígéretet az iráni nemzetbiztonsági tanács titkárának, Haszan Rohaninak. Emellett közölte: Moszkvának szándékában ál a 90-es években kötött szerződésekből reá háruló kötelezettségek teljesítése is. Ezzel egyidejűleg az orosz kormány bejelentette, hogy Irán további három, a busehrivel megegyező típusú atomerőművet kíván rendelni Oroszországtól. Az ügylet titkos részletét a CIA szivárogtatta ki: Moszkva feltehetőleg eladta Iránnak a nehézvizes atomreaktor technológiáját. (A nehézvizes reaktor klasszikus példája a plutóniumot termelő blokknak.)

A NAÜ tehetlensége

A bécsi székhelyű Nemzetközi Atomenergia-ügynökségnek (NAÜ) mindebből úgyszólván semmi sem jutott a tudomására. Noha már Szaddám Huszein Irakja is az orránál fogva vezette, a NAÜ szakadatlanul kitartott ama álláspontja mellett, amely szerint nincs ok feltételezni, hogy Irán a marginálisnál nagyobb léptékű nukleáris tevékenységet folytat. Annál nagyobb volt a megdöbbenés, amikor egy iráni ellenzéki csoport 2002-ben arról tájékoztatta a nemzetközi közvéleményt, hogy Irán komplett termonukleáris körfolyamat létrehozásán fáradozik. A csoport egyúttal közzétette a koordinátáit számos, eladdig ismeretlen iráni nukleáris létesítménynek, köztük az araki nehézvíz-gyártó üzemnek és a natanzi telepnek, amely ipari méretekben lesz képes uránt dúsítani - emlékeztetett a Frankfurter Allgemeine Zeitung.

Nem sokkal később a teheráni kormány megerősítette a csoport adatait, majd 2003-ban értesítette a NAÜ-t arról, hogy 18 éve dolgozik saját titkos atomprogramja megvalósításán. Gyorsan kiderült, hogy e program nélkülözhetetlen szereplője éppen Oroszország - mint nukleáris hardware szállítója és orosz atomtechnológiai szakemberek küldője. Oroszország pozíciója az iráni atomprogram körüli vitában a fenti háttér ismeretében érthető meg: Moszkva egyrészt átfogó ismeretekkel bír e programról, másrészt bizonyos fokig részt is vesz annak megvalósításában. Oroszország, az iráni nukleáris politika keresztapja, tudja, hogy az iráni program nem csupán békés célokat szolgál. Súlyosbítja a dolgot, hogy Moszkva gyakorlatilag monopóliummal rendelkezik újabb nukleáris létesítmények iráni építésére. A jelenlegi ismeretek szerint a következő években további öt busehri típusú atomerőművet épít az orosz fél.

Végül az sem mellékes szempont, hogy Oroszország már jó ideje privilegizált szállítója lett Iránnak haditechnikai téren. Moszkvának tehát egyáltalán nem áll érdekében, hogy megtorpedózza Irán atomprogramját, de még az sem, hogy részleges kereskedelmi embargó lépjen életbe az iszlám köztársasággal szemben. Ráadásul a Nyugat is közreműködik Moszkva játszmájában. Az európai középhatalmak azért, mert - nem tudva Oroszország szerepéről az iráni atomprogram problematikus részeiben - még mindig becsületes ügynököt látnak Moszkvában. Az Egyesült Államok pedig azért, mert nem akarja kitenni magát annak a gyanúnak, hogy nem merítette ki teljesen a diplomáciai eszközökben rejlő lehetőségeket. Ezért nem nevezi Washington a nevén a katonai célokat szolgáló iráni atomprogram fő szponzorát.

MTI - fidesz.hu