Egy pár éve megjelent politikai thrillerben Tom Clancy megelőlegezi a gigászok csatáját: a szibériai nyersanyagkészletekre vágyó Kína megtámadja Oroszországot, ám az utóbbinak segítségére siet az Egyesült Államok, és páratlan haditechnikájával eldönti a küzdelmet: Peking hadai vereséget szenvednek. A mai valóság egyelőre másként fest, ám jelzi, hogy Kína - amely viszonylag szegény stratégiai ásványkincsekben - előrelátóan próbálja fedezni viharos ütemben fejlődő gazdaságának energia- és nyersanyagigényét. Erről tanúskodott Hu Csin-tao (Hu Jintao) elnök április végén tett nemzetközi körútja. Az alapelv: Peking messzemenően politikamentes hozzáállást tanúsít gazdasági partnereinek kiválasztásában. Miként Csou Ven-csung (Zhou Wenzhong) külügyminiszter-helyettes nemrég fogalmazott: "Az üzlet - az üzlet. Megpróbáljuk elválasztani a politikát az üzlettől."

Hu elnök és az olajdiplomácia

Ez magyarán annyit tesz, hogy a nyugati kormányokkal ellentétben Kína fittyet hány arra, vajon a partnerállam demokratikus berendezkedésű-e, és tiszteletben tartja-e az emberi jogokat. Ezért aztán vidoran ápolja és bővíti a kapcsolatokat olyan, Nyugaton páriának tekintett országokkal is, mint Irán, Szíria, Szudán és Zimbabwe. Hu elnök áprilisi körútjának első állomása a legfontosabb kínai "olajforrásnál", Szaúd-Arábiában kezdődött. Innen származik a kínai behozatal 17 százaléka - minden hatodik hordó kőolaj. A megkülönböztető figyelem voltaképpen viszonzás volt, hiszen Abdallah szaúdi király - aki tavaly augusztusban lépett a trónra - első külföldi útja nem Washingtonba, hanem Pekingbe vezetett idén januárban. Ez a tény egyszerre jelezte a 2001. szeptember 11. nyomán lehűlt amerikai-szaúdi viszony hőfokát és a pekingi kapcsolat fölértékelődését. Öt évvel ezelőtt a kínai-szaúdi kereskedelem értéke alig 200 millió dollár volt - tavaly viszont elérte a 14 milliárd dollárt!

A Perzsa-öböl térségéből érkező olajbehozatal terén a vahhábita királyságot Irán követi a rangsorban: innen származik a kínai olajimport 10-15 százaléka. A közel-keleti válság tartós megoldatlansága és az iráni atomprogram miatti nemzetközi vita éleződése ugyanakkor arra ösztönzi Kínát, hogy diverzifikálja beszerzési forrásait. Ennek nyomán Afrika került a pekingi külpolitika fókuszába. Ezt jelezte Hu elnök "útiterve", amelyen három afrikai ország is szerepelt: Marokkó, Nigéria és Kenya. Az utóbbi fővárosában Hu megállapodást írt alá, amelynek értelmében kínai cégek olaj- és gázlelőhelyek után kutathatnak a kelet-afrikai ország tengerpartja mentén.

Politikailag semleges hitelnyújtás

Peking már a Tienanmen téri vérfürdő (1989) után elkezdte szorosabbra fűzni kapcsolatait a fekete földrész államaival, így próbálva meg ellensúlyozni a fejlett országok részéről fenyegető elszigetelődést. A 90-es években Kína és az afrikai országok közötti kereskedelem volumene 700 százalékkal bővült; 2002 és 2003 között megkétszereződött, elérve a 18,5 milliárd dollárt. Tavaly pedig már meghaladta a 33 milliárdot! Míg Hu elnök első afrikai körútja (2004) alkalmával a vendéglátók arra a következtetésre jutottak, hogy "Kínának nincsenek barátai, csakis érdekei", addig ez a kép némi módosuláson ment át az utóbbi időben. Számos afrikai állam vezetői ma már a világ befolyásos államai között a "kisebbik rossznak" tekintik Kínát. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy a fejlett nyugati országok egyre keményebb feltételekhez kötik fejlesztési segélyek és hitelek folyósítását. Peking viszont úgy "szórja" a milliárdos hiteleket, hogy nem kérdezősködik demokratizálás vagy a korrupció elleni küzdelem iránt. Csupán egyetlen kritériumot szab: a kedvezményezett állam nem ismerheti el Tajvant. Ez a nagylelkű hozzáállás egyre több afrikai országot vesz le a lábáról, amelyek a szemére vetik a Nyugatnak, hogy kettős mércével mér. Egyfelől nagy hangon bírálja a fejlődő országok politikáját és emberjogi gyakorlatát - másfelől nem hajlandó érdemi párbeszédet kezdeni a nemzetközi kereskedelemben alkalmazandó tisztességes árakról.

Kölcsönösen előnyös olajüzletek

Az áruforgalom és az Afrikában eszközölt kínai beruházások zöme az olajszektorra esik. Ezen a téren a legfontosabb ország Angola, amely a legjobb úton van afelé, hogy Kínába irányuló olajszállítmányaival utolérje a rangsorban Szaúd-Arábiát. Az egykori portugál gyarmat esete ráadásul tipikusnak mondható az Afrikával szemben követett kínai stratégiára. Az angolai olajhoz való "hozzáférést" Peking kétmilliárd dollár összegű hitellel, valamint a helyi infrastruktúrában eszközölt nagyvonalú beruházásokkal biztosította magának: utakat, iskolákat, kórházakat épített Angolában. Emellett nagyszámú szakembert is delegált az országba. A kormányközi szerződés értelmében azonban a projektek 70 százalékában kínai cégek kapták a hitellel finanszírozott megrendeléseket.

Afrika legjelentősebb olajtermelője, Nigéria iránt különösen az utóbbi években nőtt meg Peking érdeklődése, amit Hu áprilisi látogatása is jelez. Egy kínai (állami) olajtársaság nemrég 2,3 milliárd dollárért szerzett jogokat egy új off-shore olajmező kiaknázásához Nigériában. Szakértők becslése szerint Kína a következő években 7 milliárd dollárt fog beruházni a nyugat-afrikai országban, ahol a 90-es években a katonai rezsimnek nyújtott fegyverszállításokkal vetette meg a lábát. A Kínába irányuló olajkivitelből származó bevételeknek köszönhette a nigériai kormány, hogy úrrá tudott lenni hatalmas külföldi tartozásain. A kormányzati adósságokat számon tartó Párizsi klubnak Abuja 6 milliárd dollárnyi kamat- és egyéb terhet fizetett vissza. Ezzel elérte, hogy a klub törölte 18 milliárd dollárnyi adósságát. Az erősödő kínai jelenlétért azonban magas árat fizet a nigériai ipar: Kano és Kaduna szövetségi államokban összeomlott a textilipar, mert nem bírta a versenyt a roppant olcsó kínai importárukkal.

Be nem avatkozás - ha kell, vétóval

Politikai síkon viszont nem kell tartaniuk Kína konkurenciájától az afrikai államoknak - éppen ellenkezőleg. Akárcsak odahaza, Peking Afrikában is vehemensen kiáll a be nem avatkozás elve mellett. Ennek jegyében akadályozta meg április közepén a Biztonsági Tanácsban, hogy a testület szankciókkal sújtsa Szudánt a dárfúri konfliktus miatt. Aminek persze megvolt a gazdasági oka is: a kínai olajbehozatal 7 százaléka Szudánból érkezik - a szudáni kitermelés 60 százaléka irányul Kínába. A kelet-ázsiai ország eddig 3 milliárd dollárt fektetett be több szudáni olajmező feltárásába, egy 1500 kilométer hosszú csővezeték, egy olajfinomító és egy kikötő építésébe. Zimbabwéban, ahonnan többek között platinaércet importál, Pekinget csöppet sem zavarja Robert Mugabe elnök önkényuralmi rendszere, amely átfogó nemzetközi elítéléssel néz szembe. A 80 éves despota ezt azzal hálálja meg, hogy teljesíti a kínaiak csaknem minden kívánságát. Az Afrikával kapcsolatos pekingi politika bírálói szívesen hivatkoznak Zimbabwe példájára, kritizálva, hogy Kína külpolitikájának irányítói fittyet hánynak az emberi jogokra vagy a tisztességes kormányzás ismérveire a partner országokban.

A bírálók közé tartozik Dennis Tull, a berlini Wissenschaft und Politik alapítvány Afrika-szakértője. A politológus attól tart: ez a fajta kínai külpolitika alááshatja afrikai és német tényezők arra irányuló fáradozásait, hogy a fekete földrészen előmozdítsák a demokráciát, az átláthatóságot és a konfliktusok megelőzését.

MTI - fidesz.hu