Csörgősipkás sajtónk javában igyekszik átfazonírozni a köztudatot, hogy áprilisban voltaképpen minden szavazónk önként és dalolva, az elkerülhetetlenül bekövetkező megszorítások tudatában, az össztársadalmi nadrágszíjhúzás mellett tette le a voksát; meg hogy a felelőtlenül ígérgető politikai ellenlábast távol tartsák a húsos fazéktól. (Amiről persze csak mi tudtuk, hogy alig van már benne hús.) Elővettük továbbá az örökzöld reformfrazeológiát, ami már a monoki meg a pufajkás elődnek is olyan fényesen bejött - ám látszott, hogy ez még akkor is kevés lesz, ha az egyetlen potens személyi alternatíváról sikerül bebizonyítani, hogy voltaképpen a Mein Kampf társszerzője.

Hol van még pénz, amely legalább propagandisztikusan meg tudná hosszabbítani az orbitális hazugság ingoványára épített vár élettartamát? Bizony, olyan csak Brüsszelből jöhet. Problémát jelent ugyan az az átkozott konvergenciaprogram a maga önkormányzati választások előtti ultimátumával - igaz, annyi PR-előnye mindenképp van, hogy az egész megszorítósdit erre lehet majd kenni. Nagyobb gond, hogy megegyezés esetén miként lehetne az eddigi uniós pénzek négy-ötszörösét úgy Budapestre irányítani, hogy ne a tehetségtelen kormánypárti másodvonal rendelkezzen ezzel az összeggel, hanem mi állíthassuk hatalomgyakorlásunk prolongálásának szolgálatába.

Az eddigi hat-nyolc brüsszelita irányító hatóság megannyi kis minisztériumként működött - ez politikailag nem hatékony, nem fenntartható. Hulljon a férgese! Homokszem a gépezetben, hogy az unió decentralizálásról papol - a régiókhoz telepítené a pénzeket, miközben mi csak további központosítással vészelhetjük át a zord időket. Mit tegyünk hát? Először is beszéljünk kétharmados törvénymódosításokról, különös tekintettel a közigazgatási reformra: mintha a megyerendszert tényleg az EU-konform régiórendszerrel szeretnénk felváltani. Ám ugyanazzal a mozdulattal vonjunk meg minden tényleges hatalmat és befolyást a régióktól: legyenek díszítősor az EU-politikánkhoz. További gond, hogy Brüsszel hét regionális operatív programot akar, mi meg ugyebár egyet: a miénket - de a konvergenciaprogramért meg a stabilitásért cserébe ezt talán lenyomhatjuk a torkukon.

Innen már világos a teendő. Ha az ellenzék belemegy a kétharmados reformokba, jó: közös a felelősség a buktáért. Ha nem megy bele, még jobb: legálisan, a nemzet megmentőjeként központosíthatunk. Mivel az EU-milliárdokat a pályázati infrastruktúra kiépítésének elszabotálása miatt csak töredékesen tudnánk lehívni, létező struktúrákhoz kell nyúlni. Kell tehát a kormányfő központosító szövetségesének a fejlesztési bank, ami szót érthet a kereskedelmi bankokkal, hogy vállalják át a pályázói és pénzlehívói szerepkört - nyilván nem minden jutalék nélkül. Kell továbbá egy bizalmas, akit megteszünk kancelláriaminiszternek, hogy az összes brüsszeli pénzt hozzá irányíthassuk. Valamint kell még valaki, aki egyrészt a koalíciós társat pacifikálja, másrészt megaprojektek révén kielégíti. Belső és külső ellenzék megszűnik, ciklusokon át biztosítva lesz az újraválasztás. A nyilvánosságban pedig egyeduralkodó lesz a négyek hantája.
Ha olyan volnék, én így csinálnám.


Csontos János, Magyar Nemzet