Délután két óra van, legalább százan ülünk a BM Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal Budapesti és Pest Megyei Regionális Igazgatóságának Üllői úti irodájában a sorunkra várva. A kedd az egyetlen nap, amikor délután lehet ügyet intézni - akinek nem jut szék, az a falra kiragasztott hasznos információkat bámulja. Már aki érti: kínaiak, ukránok, boldog uniós állampolgárok és a környező országok magyarjai silabizálják, hogy "illetékbélyeget nem árulunk", és "fénymásolás nincs!" Az iroda különben meglepően civilizált, még gyerekszoba is van azoknak, akik nem tudták arra a néhány órára másra tukmálni a gyerekeiket. Tíz pultnál dolgoznak a tizenkettőből, de a nemzeti vízummal csak egy ablaknál foglalkoznak, és a sorszámból nem derül ki, hányan várnak előttünk. Van idő beszélgetni, ezért Hajdú Mark Christian nekifog a német és a magyar adminisztráció aprólékos összehasonlításának. A huszonhat éves erdélyi fiatalember anyai ágon német származású, így a vízumköteles időkben a szebeni német főkonzulátuson megtapasztalhatta a különbséget a turisták és a nemzettársak között: míg a germán gyökerekkel nem rendelkezők több százan hajnal óta hóban-fagyban álltak a konzulátus épülete előtt, ő szépen besétált egy külön bejáraton a származását igazoló egyházi papírral, és öt perc alatt megkapta az egyéves nemzeti vízumot. "Nem kértek semmilyen anyagi garanciát, csak azt ellenőrizték, tudok-e németül, és elkérték egy rokon kinti címét. Végig éreztették velem, hogy közéjük tartozom, németként kezelve pozitívan diszkrimináltak a többi román állampolgárhoz képest" - meséli a marosvásárhelyi fiatalember, aki ma félévnyi életvitelszerű ott-tartózkodás után azonnal megkapná a német - és ezzel az uniós - állampolgárságot. Különben anyanyelvi szinten beszéli a három (magyar, német, román) nyelvet, kapott már londoni ajánlatot német, magyar, román és svéd nyelvű idegenvezetésre, de mégis Budapesten érzi itthon magát.

Ezzel szemben a magyar ingyenes nemzeti vízum kicsit bonyolultabb eljárásba és jóval több pénzébe került. Először el kellett cipelni a Gödöllőn élő nagymamát és nagybácsit egy közjegyzőhöz, hogy tizenhatezer forint befizetése ellenében adjanak neki befogadó nyilatkozatot, amelynek értelmében náluk lakhat. El kellett ballagni a földhivatalba is a lakás tulajdoni lapjának másolatáért (hatezer-ötszáz forint), majd hazautazni új útlevélért. A régi ugyan még jó lett volna másfél évig, de mivel a nemzeti vízum elvileg öt évre adható ki, Christian úgy döntött, sürgősségi eljárás keretében (tizenhatezer forintnak megfelelő lejért) vadonatúj okmányt csináltat magának, hogy ebbe ne tudjanak belekötni. Vásárhelyről Kolozsvárra utazott a magyar főkonzulátusra, ahol február végén beadta a papírokat - a már említettek mellett a nagybácsi néhány hónapra visszamenően kiállított kereseti igazolását is.

A nemzeti tartózkodási vízumot különben "családi kapcsolatok erősítése" céljából adta be - úgy gondolta, hogy a más lehetséges hivatkozások (a magyar nyelv őrzése és ápolása; kulturális, nemzeti identitás megőrzése, illetve a tanulmányokkal összefüggő ismeretek gyarapítása) területén már nincs túl sok pótolnivalója, tekintettel arra, hogy az elmúlt években egyetemi tanulmányokat folytatott Budapesten.
Az okmányt végül március harmincadikán kapta meg újabb kolozsvári út eredményeképpen. Ez még nem lett volna baj, de amit az értesítő levélben talált, az alaposan meglepte a fiatalembert: az útlevelébe beragasztott vízum szeptember huszonötödikéig érvényes, ráadásul a Budapesten kötelező módon kiváltandó tartózkodási engedélye augusztus elsejéig engedélyezi az itt-tartózkodást! Magyarán a csaknem százezer forintos összköltséggel beszerzett ingyenes vízum négy hónapnyi tartózkodást tesz lehetővé az országban, miközben egy mezei turista három hónapig gond nélkül kirándulhat nálunk mindenféle papír nélkül.
Bár panaszt akart tenni a követségen a rendkívül rövid érvényességi idő miatt, az ügyintéző azt mondta, fellebbezésnek helye nincs, örüljön, hogy kapott vízumot. Nem hivatalos formában azt is elmondták, hogy a nagybácsi fizetése kevés, sokat segített volna az ügyön, ha a kérelmező három hónapos banki forgalmat igazoló papírokat csatol egy soknullás, az ő nevére szóló magánszámláról.

Hajdú Mark Christian azt mondja, a Külügyminisztérium által kiadott négyoldalas tájékoztatóban nem tesznek említést erről a kitételről abban az esetben, ha valaki rokonoktól hoz befogadó nyilatkozatot. Nem is volna életszerű egy nagymamáról (és nagybácsiról) feltételezni, hogy befogadja ugyan az unokáját a lakásába, de egy tál leves már nem jut neki. Az is érdekes kérdés, hogy mi köze van egy követségi alkalmazottnak egy bankszámla forgalmi adataihoz, vagyis ahhoz, hogy a tulajdonos mit és hol vásárolt a bankkártyájával a három hónap alatt. A konzulátuson - baráti módon - azt is javasolták Hajdúnak, intézzen magának munkavállalási vagy tanulmányi célú tartózkodási engedélyt augusztusig. Azt már nem mondták, hogy a munkavállalási engedély elbírálása hatvan nap, így azonnal munkát kellett volna találnia, ha pedig ősztől tovább tanulna is, szeptember előtt nincs hallgatói jogviszony-igazolás, így ősz előtt nem is kérheti a tanulmányi célú tartózkodási engedélyt.
Ülünk az Üllői úti irodában, az embertömeg nem apad, közben a mi ablakunkhoz más ügyekkel kapcsolatban is hívják az embereket. Miután több mint egy órán át egyetlen nemzeti vízumos ügyfelet sem szólítottak, elfogy Christian türelme, és érdeklődik az információnál. Ott meglehetősen ingerült választ kap: márpedig annál az ablaknál csak nemzeti vízumosokat szolgálnak ki. Összepakol az éppen soros ügyfél, az erdélyi fiatalember odafurakodik, majd megkérdezi az ügyintézőt, mikor szándékozik a kiírtak szerint is működni. Jé, mondja a nő, tényleg öten várnak vízummal, nosza, hívja is az elsőt.

Innen már flottul megy minden, az ügyintéző kedves és jó szándékú, ő sem érti, miért ilyen rövid időre adták meg a vízumot Kolozsváron. Itt nem lehet panaszt tenni, a vízumkiadás a konzulátus hatásköre, nincs mit tenni. Gyorsan kiderül, a kincses városban dolgozó magyar hivatalnokok azt is elfeledték, hogy a tartózkodási engedélyhez a lakcímbejelentőn kívül fotóra és kitöltött űrlapra is szükség van - utóbbit itt is lehet pótolni, de a fényképért le kell ugrani a legközelebbi aluljáróba. Minden megoldódik, két nap múlva egy utolsó látogatás után meglesz a tartózkodási engedély is, Christian nyugodt lehet július végéig.
A szomszédos ablaknál ezalatt egy uniós állampolgár mosolyogva beadja az útlevelét, kap bele egy pecsétet, ennek köszönhetően itt tartózkodhat öt esztendeig - Magyarország nemrég könnyítette meg ezen szerencsés polgárok letelepedésének és tartózkodásának feltételeit.

A határon túli magyaroknak is ezt ígérte Gyurcsány Ferenc 2005. január hatodikán, azt állítva: a kormány a nemzeti vízum bevezetésével, az idegenrendészetre és bevándorlásra vonatkozó szabályok átalakításával könnyítené a határon túli magyarok helyzetét. A miniszterelnök szerint áttekintették az eddigi idegenrendészeti és bevándorlási gyakorlatot, és az "méltatlan, embert próbáló, a szándékoktól eltérően rendkívül hosszú, helyenként megalázó procedúra", ezért "oka van szégyellnie magát az elmúlt tizenöt év politikai osztályának, de [...] nem csak a magyarországi magyarnak, hogy ezt a kérdést senki nem vette napirendre". Ezen azonnal változtatni fognak, "a nemzeti vízumot azok kérelmezhetik, akik nyelvük, kultúrájuk, nemzeti identitásuk megőrzése érdekében, oktatási, egészségügyi céllal, a családi kapcsolatok fenntartása céljából hosszabb időt kívánnak Magyarországon tölteni.

A határok könnyebb átjárhatóságát biztosító vízumot öt évre lehetne igényelni, kilencven napot meghaladó magyarországi tartózkodásra és tetszőleges számú határátlépésre jogosít." Hát ez lett belőle - mondja Christian, aki búcsúzás előtt még megemlíti: öt éve itt él, Erdélyt tekinti szülőföldjének, de Magyarországot a hazájának. Büszke ugyan a német származására (édesanyjával otthon csak németül beszél), de magyarnak vallja magát annak ellenére, hogy a rendszerváltás óta elodázott anyaországi "kötelezettségeknek" köszönhetően mindenhol akadályokba ütközik pusztán a román útlevele okán. A határon túli magyar egyetemisták kollégiumában, Budapesten többször szerveztek önkéntes véradást, "a kétezerkettes árvíz idején többtucatnyian mentünk homokzsákokat pakolni Óbudára a Dunához. Akkor jó magyarok voltunk" - mondja, és jó adag keserűséget érzek a hangjában.

Magyar Nemzet - fidesz.hu