Mint általában, nekem sem áll módomban mindenhez hozzájutni, amit megkívánok. Nem is olyan nagy probléma ez, mert így legalább tudok az apróságoknak is örülni.
Valahogy így voltam az idén tavasszal a virágokkal, csak nézegettem őket messziről, és próbáltam elkapni az illatot, ha felőlük fújt a szél. Megigéztek a színek, de nem csak engem, hanem sokakat, szinte az emberek felét.
Micsoda gyönyörű szín a vörös, lángra lobban tőle a szenvedély már-már kialvó parazsa, megőrül a férfinép egy vörös hajzuhatagért, és kiszárad a torka, ha lát egy vörös ruhácskát egy formás popsira feszülni.
És hogy a női nem se maradjon ki, őket se kell félteni. Megőrülnek a vörösért, a félédes zweigeltért, a Ferrariért. Imádják a vöröset fehérneműnek, kosztümnek, kalapnak, virágnak, és kocsinak.
Hát most megvan nekünk a vörös, igaz szegfűként. Eddig csak messziről nézegettük, de most elérkezett az idő! Miénk a vörös szegfű, ott van mindenki otthonában, virul a hivatalokban, és az utak mentén, de próbálta valaki szagolni? Ennek a szegfűnek sajtszaga van.

Aki kiszagolta, Tibi