— Azt mondják, hogy Ön nagy titkok tudója, mégis tartotta a száját.

— Megtanultam hallgatni. Az ügyvédi pálya többek között erre is jó volt.

— Különleges helyzetben volt, hiszen mint a rendszerváltás első belügyminisztere, az Ön kezébe juthattak bizalmas iratok, amelyekből kiderülhetett volna sokakról a kínos múlt. Lehet, hogy nem fájna a fejünk most, ha ezek a papírok akkor nyilvánosságra kerültek volna?

— Csak éppen nem lehet tudni, hogy most nem fájna-e jobban...

— Helyesnek tartja ma is, hogy akkor nem hozták nyilvánosságra az ügynöklistát? Mennyivel jobb, hogy csepegtetve adagolják a közvéleménynek az újabb és újabb neveket?

— A lehetséges megoldások közül a legjobbat választottuk. Ugyanis megfelelő kontroll nélkül hozhattunk volna mindent nyilvánosságra. A kommunisták a ránk hagyott anyagokat tökéletesen preparálták. Ki lehet tapintani a közelmúlt rágalomhadjáratának hátsó szándékait. Amikor belügy miniszter lettem, nem volt egyetlen ember sem, akivel ellenőriztetni tudtam volna az adatok hitelességét. Néhányan foglalkoztak a beszervezettek témájával, mint M. Kiss Sándor történész, Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia filmrendezők. Hozzájuk fordulhattam segítségért.

— Végül is nem maradt más lehetőség, mint az ügyek szőnyeg alá söprése?

— Mást nem tehettem.

— Ezzel aligha lehet egyetérteni. Ha időben kiderült volna egyes emberek múltja, akkor nem kerülhettek volna a politika élvonalába.

— Horn Gyuláról tudták, hogy pufajkásként ott volt 1956-ban a Nyugati pályaudvarnál, mégis népszerű volt. Más miniszterelnököt is mondhatnék, akinek kiderült az ügynökmúltja, ma is politizál. De említhetném Veszprém megyét is. Mindenki tudta, hogy Szekeres Imre volt Pap János megyei első titkár embere. Pap János nevéhez fűződött az ‘56-os forradalmár Brusznyay Árpád tanár kivégzése. Mit számított? Szekeres Imre elköltözött három-négy megyével arrébb, és a szocialisták országgyűlési képviselője lett. Ma ő a honvédelmi miniszter. Nagy hibánk volt, amit részben magamra vállalok, hogy rosszul mértük fel az ország lakosságának morális állapotát. A rendszerváltáskor azt hittük, hogy megkezdődik egy tisztulási folyamat, amely a közélet peremére szorítja a politikai szerepvállalásra méltatlanokat.

— Mit érzett, amikor ügyvédből belügyminiszter lett?

— Féltem a felelősségtől.

— Miért esett önre Antall József választásra?

— Tudtom nélkül tartoztam az MDF szellemi köréhez már a hetvenes években. Száraz György drámaíró barátom egyik darabját mutatták be Veszprémben, és akkor jelent meg Für Lajosnak egy írása az erdélyiekről és a románok magyarok elleni atrocitásairól. Attól féltem, hogy büntetőeljárás indul ellene, ezért üzentem Száraz Györgyön keresztül Für Lajosnak, ha ügyvédi segítségre lenne szüksége, akkor a rendelkezésükre állok. Jól ismertem Csengey Dénest is, Kónya Imrét pedig a Független Jogász Fórumtól, aminek tagja lettem. 1987-ben az MDF megalakulása után természetes volt, hogy a mozgalomban szerepet vállaljak. Gondolkodásmódom jobban kapcsolódott az Antall-féle nemzeti, szabadelvű attitűdhöz, mint a Csurkáék-féle népi-nemzeti irányvonalhoz. Furcsa módon keveredett bennem egy nagyon erős nemzeti érzés egy szabadelvű szemlélettel. Érdekes, de Csurka István javasolt belügyminiszternek és aztán Antall József döntött így. Für Lajos és a barátaim természetesen támogattak.

— Amikor először átlépte a rossz hírű Roosevelt téri épület kapuját, mi várta bent?

— Egy kiürített Belügyminisztérium, remegő hangú, remegő térdű emberek és üres páncélszekrények. Miután Horváth István belügyminiszter lemondott, Gál Zoltán belügyminisztériumi államtitkár volt az épület utolsó pártállami vezetője. Olyan tudatos rendetlenséget hagytak hátra amelyet még életemben nem láttam. Nem volt egyetlen dokumentum, séma, hogy miként néz ki a Belügyminisztérium, milyen hivatalok tartoznak hozzá. Nem találtam a belső utasítási rendszert egy ilyen hatalmas apparátushoz. Szabályosan ki kellett nyomoznom, hogy milyen kapcsolatrendszerben van a Belügyminisztérium a rendőrséggel, a határőrséggel és így tovább.

— A páncélszekrényből mit vittek el?

— Mindent. Iratokat és pénzt is. Ez meg győződésem.

— Kihez fordulhatott?

— Bentről senkit sem kérdezhettem meg. Miután a tanácsi rendszer helyett önkormányzati rendszer lett, ezért első lépésként nekiálltam a közigazgatási rendszert felépíteni. Túrós András volt az országos rendőrfőkapitány és belügyminiszter helyettes.

— Segített?

— Mindenki félt. Ekkor felhoztam Szombathelyről a megyei bíróság elnökét, Szabó Győzőt országos rendőrfőkapitánynak. Persze az Ő segítségével sem sokra mentem, mert Ő sem értett hozzá, de megbíztam benne A Belügyminisztérium évtizedekig a legnagyobb titokban működött, senki sem tudott arról, hogy mit jelent a III/l-es, a III/2-es vagy a III/3-as ügyosztály. Ezeket nekem is meg kellett tanulnom. A III-as főcsoportfőnökség 1990 januárjában megszűnt, és még előttünk létrehozták az Információs és Nemzetbiztonsági Hivatalt, de az emberek maradtak. Mielőtt megnyertük volna 1990 tavaszán a választásokat, jellemzően a vezető beosztású elhárítós, állambiztonsági szakembereket, rendőrtiszteket eldugták valahová, nehogy kérdezősködni tudjunk. Különböző kerületi, megyei rendőrkapitányságok bűnügyi alosztályának vezetői, főkapitány-helyettesei lettek, vagy a civil élet jól fizető munkahelyeire kerültek. Mindenesetre a rövid időm alatt, 1990 decemberéig a fővárosban az összes kerületi rendőrkapitányt sikerült lecserélnem az általunk megbízható emberekkel.

— Mint belügyminisztert, lehallgatták?

— Szinte biztos vagyok benne. Antall József szobájának biztonságát is egy másik ország titkosszolgálata ellenőrizte, hogy tiszta-e.

— Említette, hogy a pártállam volt emberei rettegtek az új hatalomtól. Aztán hamar kiderült, hogy az MDF által vezetett koalíció kinevezett miniszterei nem vérszomjasak, nem bosszúállók, Antall Józseffel az élén. Jó volt ez, hogy így tettek? Hová lett a Tovarisi konyec, a tavaszi nagytakarítás?

— Kivel csináltam volna meg a tavaszi nagytakarítást? A taxisblokádnál sem akadt egyetlen rendőr, akivel rendet tudtunk volna teremteni. Barna "elvtárs" Budapest rendőrfőkapitánya a Magyar Rádióban nyilatkozta, hogy nem fogadja el az utasításaimat. A teljes értékű rendszerváltást nem volt kivel megcsinálni. A parlamentáris demokráciát, a jogállamiságot biztosítottuk. Ez volta maximum.

— Az SZDSZ egyik vezető politikusa, Eörsi Mátyás megvádolta önt, hogy a taxisok, a tömeg közé akart lövetni.

— Ha akartam volna, akkor sem tudtam volna. Ez ostobaság.

— Az MDF-kormány bukása után, 1994-ben megjelent egy könyv, Horváth Balázs arcai címmel. Az előszóban a szerkesztő Kristóf Attila azt írta, hogy a kemény baloldal nem tudta megbocsátani, a miniszterelnököt helyettesítő belügyminiszternek, hogy 1990 őszén a blokád és az azzal együtt járó ellenzéki erőfeszítések nem eredményezték a kormány és a MDF bukását.

— Ha erőszakos eszközökhöz nyúltam volna - amit ki akartak provokálni -‚ akkor biztosan megbuktunk volna.

— A liberális, baloldali sajtó azonban mindent elkövetett, hogy nevetségessé tegye. Azt írták, hogy ittas volt, amikor a parlament ablakából integetett.

— Hazugság. Nem ittam. Egy ilyen válságos pillanatban az ember nem tesz ilyet. Hihetetlenül gyűlöltek, fröcsögtek rám, azt viszont nehéz volt elviselni.

— Végül is fél év miniszterség után Antall József ezért állította fel?

— Külön-külön hivatott bennünket Bod Péter Ákossal. A miniszterelnök azt mondta, hogy mindenképpen fejeket várnak tőle, bár nem ért egyet vele, de az a megoldás, ha mi benyújtjuk lemondásunkat. Így lettem tárca nélküli miniszter. Antall mindent megtett, hogy kárpótoljon. Az MDF ügyvezető alelnökévé választatott, miniszter maradtam.

— Féléves belügyminisztersége volt-e lehetősége maradandót alkotni?

— Közép-Európa első önkormányzati törvényét alkottuk meg. Ez az önkormányzati rendszer a mai napig is működik. Az nem vitás, hogy olykor igazítani kellett rajta, de az önkormányzati gondolkodás az utasítási rendszer helyett akkor alakult ki. Úgy érzem, a civil rendőrség megteremtésében is van érdemem. Igyekeztem a félelem légkörét megszüntetni és beszédmodort is váltani.

— A mai napig sok minden történt önnel. Három ciklusban volt országgyűlési képviselő, a jelenlegi, 2006-os választáson Veszprém megyében egyéni választókörzetben megint mandátumot szerzett, de most már mint a Nemzeti Fórum tagja a Fidesz padsoraiban ül. Ön az MDF egyik alapítója, de a pártjából kizárták.

Erről hosszan lehetne beszélni. Dávid Ibolya hatalmat akart. Tudomásul kell venni, hogy Antall József idejében is csak egy Antall volt, senki nem tudta volna pótolni. A polgári oldalon sem helyettesíthető Orbán Viktor, ezért Dávid Ibolya soha nem volt ellenfele Orbán Viktornak. Ezt Dávid Ibolya nem volt hajlandó tudomásul venni. Az elnök asszony a 2006-os választás előtt úgy összeugrasztotta az MDF tagságát és a vezetését, hogy ma már antagonisztikus ellentét alakult ki közöttük. Ezért is fáj, hogy egyesek merték feltételezni rólunk - Lezsák Sándorról, aki létrehozta az MDF-et, rólam, aki az Antall-kormány első belügyminisztere voltam, Balsai István igazságügy-miniszterről vagy Medgyasszay Lászlóról, Font Sándorról, Szászfalvi Lászlóról -, hogy mi az MDF-et be akartuk volna vinni a Fideszbe. Mi polgári szövetségben gondolkodtunk, nem másban. Ami kizárásunkkal - ami az MSZP segítségével történt - gyakorlatilag Dávid Ibolya fokozatosan lecserélte az egész MDF tagságát és szavazóbázisát. Szövetségese a szocialistákhoz közel álló Tisztelet Társasága lett. Az ő szavazataikkal jutottak be a parlamentbe.

— Ha az elmúlt tizenhat évre visszatekint, másképp cselekedett volna?

— Alapvetően nem. Inkább kisebb dolgokban léptem volna másképpen. Nagyon rossz volt a személyzeti politikám. Egyébként ez a jobboldali politikai erők alapvető betegsége. Az emberismeretem olyan fals vágányra vitt, amit nehezen tudok magamnak megbocsátani. Olyan emberekkel vettük körül magunkat, akiknek a hatalom közelébe sem lett volna szabad kerülniük. Sajnálom, hogy nem foglalkoztam többet az MDF-fel, nem erősítettem meg, amikor ügyvezető alelnökként vezettem a pártot.

— Köze lehet ezeknek a kudarcoknak jelenlegi, súlyos betegségéhez is?

— Egész életemben sokat dolgoztam. Egy éve az orvosom figyelmeztetett, hogy vegyek vissza a tempóból, vonuljak be a kórházba. Nem hallgattam rá. Barátaimnak megígértem, hogy szerzek egy mandátumot. Szereztem.

Forrás: Stefka István, Magyar Nemzet, 2006. június 23.