Történt ugyanis, hogy a kormányfő kézzelfogható konkrétumok hiányában kiállt a nemzetközi sajtó plénuma elé, és azt állította, Bush elnök megértette óhajunkat, s megállapodás született arról, hogy a budavári épület visszakerül magyar tulajdonba.
Az ingatlant még 1948-ban vásárolták meg az amerikaiak, azóta a nagykövetséget védő tengerészgyalogosok állomáshelyéül és a július 4-i ünnepi grillpartik helyszínéül szolgált. Visszaszerzésének lehetőségei régóta napirenden voltak, s Gyurcsány tájékoztatója után egy rövid ideig azt hittük, az álom valóra vált. Aligha meglepő, hogy hamarosan kiderült, ebben a formában nem igaz, amit a kormányfő állított.

Hiába siettek ugyanis a miniszterelnök segítségére szóvivői, az amerikaiak nem sokkal később közölték: megegyezésről egyelőre szó sincs. Újabb PR-fogásról azonban annál inkább, hasonlóan az elrabolt sárospataki könyvekhez, amelyeket egyenként mintegy félmillióért vásároltunk vissza Moszkvától. Persze mégis boldogok voltunk, amikor az Oroszországból érkező gép leszállt Ferihegyen, hiszen abban a percben senki sem gondolt a pénzre.
S mi még most is megpróbálunk óvatosan fogalmazni, hiszen tudjuk, politikailag nem korrekt dolog hazugnak nevezni Magyarország kormányfőjét. Főként, hogy a végén még ránk is alkalmazná szigorú társadalomkritikáját, miszerint "szégyentelenül a percnek élünk" (...), s "lekezelően bánunk mindennel". Gyurcsány a tegnapi Népszabadságnak nyilatkozva az elnöki vizitről szólva fogalmazott így, hozzátéve: nálunk mindenkit csak a vízum érdekel, holott azzal, hogy Bush ellátogatott hozzánk, "17 év után szimbolikusan is beemelte Magyarországot a győztesek közösségébe". Ám a perc megöli a távlatokat.

Vannak esetek, amikor azt mondjuk, ekkora véletlen nincs. Ilyen volt például az imént említett sárospataki könyveket hazahozó Malév-gép esete, amelynek oldalán felségjelként az állt: HA-LOP. Máskor viszont jó érzés töltené el lelkünket, ha a fentihez hasonló - Bush tekintetét látva szó szerint arcpirító - blöff után érkezne egy jól irányzott, kijózanító tarkón legyintés is, legalább "szimbolikusan". A valóság azonban az, hogy Bush számára Magyarország csak egy apró, távoli ország, a félútnál kicsit közelebb Irakhoz, amelynek történelme viszont jól használható sablon lehet a Közel-Kelet átrendezéséhez. Bush számára 1956 eszméje politikai marketingeszközzé vált, ezért cserébe elnézte, hogy tárgyalópartnere csőbe húzta egy amerikai mércével mérve súlytalan ügyben.

Megértettük azt is: a miniszterelnök úr nem örül, hogy képtelenek vagyunk túllendülni a vízumproblémán, a szimbólumokat azonban éppen ő hozta szóba. Ráadásul - bár rajta kívül ezt más még nem mondta - végre "győztesek" vagyunk, pedig igazából nem vágytunk a hódítók közé, csak azt akartuk, legyünk végre egyenrangú felek. Ameddig azonban magyarként csak megalázó procedúrák és pénz révén juthatunk az utazáshoz szükséges dokumentumhoz, az amerikaiak viszont úgy léphetnek be hozzánk, mint mi a szomszédainkhoz, addig erről szó sincs. Igaz, ma már senki nem várja el, hogy vidáman integessünk az elnök előttünk elsuhanó fekete konvojának.

György Zsombor, Magyar Nemzet