Nos, ha emlékeim nem csalnak, akkor a nem is annyira távoli múltban még komoly kockázatokkal járt volna eme rövid kis kiruccanás. Szokásban volt ugyanis a hetvenes és a nyolcvanas években, a cserearányok romlása és a begyűrűzések idején, hogy egy-egy áremelésre válaszul az öntudatos csepeli proletárok zsíros kenyeret helyeztek a Lenin-szobor kezébe.
Nos, ez a Lenin-szobor azóta valószínűleg átszállíttatott ama bizonyos érdi parkba, vagy a magyar viszonylatokat ismerve akár kerítés is készülhetett belőle.
Tulajdonképpen nem is a Lenin hiányzik Csepelről, hanem az a régi, zsíroskenyeres virtus, ami minden erőszakszervezet és besúgóhálózat ellenére is létezett a letűnt diktatúrában.

Nos, a globalizációs parlamentális demokrácia, a szabadversenyes kapitalizmus - úgy tűnik - sikeresen megszabadította a proletárt utolsó fegyverétől. Az utcakövet még a kommunisták verték ki a kezéből, a munkásöntudatot és a szabad érdekvédelmi szervezkedést pedig ez a kor tüntette el, nyom nélkül.

A törvényesen létrehozott alapszervezet vezetőjét, vagy aktivistáit minden retorzió nélkül dobathatja már ki a multi a gyár kapuján. Az ilyen helyeken még létező érdekvédelem többnyire együtt muzsikál a tulajdonossal és a menedzsmenttel. Azért vannak, hogy leszereljék az esetleges ellenállást.

Nem sokkal érnek többet a diktatúrából ránk maradt szakszervezeti szövetségeink sem. Az egykori elvtársak mostanában élegetik föl azt a szakszervezeti vagyont, amiben benne vannak a hajdani szakik tagdíjai is. Hol is van a székház? Valami hiper irodaház villog helyette a Dózsa György úton. Hol vannak az üdülők, szállodák? Magánkézben a legnagyobb része.

De most ne ezen keseregjünk. A kőnél, téglánál sokkal többet ért az az öntudat, aminek most már nyoma sincs. Az új proletár meghúzza magát vackában, és örül ha iszonyatos körülmények között, naponta porig alázva, de dolgozhat.

De hogy mindehhez miért van még tapsolni is kedve, azt nem értem, pedig már láttam jónéhány nyarat.

Pálffy Lajos, MNO