Aki vezetett, nem állt vissza az eredményt őrizgetni, hanem rohant tovább, a kivégzésig vagy az öngyilkosságig. Mint a szovjetek a magyar válogatott ellen '86-ban Mexikóban. Hogy a 0-6-on mi aligha szórakoztunk, sőt kis híján bele is pusztultunk? Igaz. Mert a bőrünkre ment.

Ez az alapvető különbség a külső és a belső szemlélő között. És mivel mi két évtizede már csak külső szemlélők lehetünk, azt állapíthattuk meg, hogy nem a mostani volt minden idők legfelejthetetlenebb labdarúgó-világbajnoksága. Sőt éppenséggel ez volt az egyik legfeledhetőbb.

Majdnem megdőlt a negatív gólrekord; a csoportmérkőzések során túl hígnak tűnt a 32-es mezőny, az egyenes kieséses szakaszban ellenben olykor túl sűrűnek, úgyhogy kezdetben egyesek nem tudtak, később mások nem mertek futballozni; Afrika, Ázsia, Észak- és Közép-Amerika semmi újat és szépet nem hozott, a dél-amerikaiak ugyancsak elbuktak, így a tradicionális európai focinemzetek leosztották egymás között a szerepeket; az a két válogatott játszotta a döntőt, amely a legáthatolhatatlanabb védelmet vonultatta fel, a legracionálisabb, legfegyelmezettebb játékot mutatta be, és ennyi elég is volt a diadalhoz. A fenti erények pedig nem a művészeket, hanem a jó iparosokat jellemzik.

Kibicként joggal fanyalogtunk azon, hogy az 1-0-ra vezető csapat a semleges nézőért nem kockáztat mindent a második gólért, hanem "öli a futballt", hogy az óvatos és csúnyácska győzelem többet ért a hősies halálnál. Hogy a büntetőterületre belépő játékos az első szerelési kísérlet nyomán úgy dobja fel magát a tizenegyes reményében, mintha alá lenne aknázva a tizenhatos. Hogy a vb agyonünnepelt sztárja pályafutása utolsó mérkőzésén, történetesen a döntőben nem gólt fejel, hanem az ellenfele mellkasát horpasztja be.

Kívülről tényleg ilyen volt az egész. De milyen lehetett belülről?

Csodálatos, egyedi, megismételhetetlen, négyévente mégis ismétlődő. Hisz' már a készülődés örök emlék marad az egyszeri szurkoló számára is. A térképen kikeresni a mérkőzéshelyszíneket, megrendelni a belépőket, hónapokon át összekuporgatni a nagy kalandra szánt pénzt, kiválasztani a megfelelő szállodát vagy sátorponyvát, és jöhet a csomagolás. Csak a legszükségesebbeket: útlevél, pénz, meccsjegy, szépen összehajtogatott nemzeti lobogó, válogatotti mez a kedvenc nevével és számával feliratozva, pár cserepóló és gatya, dugóhúzó, sör- és konzervnyitó. Aztán irány a nagyvilág. Jön a többszöri érkezés izgalma: az országba, a városba, a csapat szállodájához, az edzőpályára, a stadionba, a mi szektorunkba, a helyünkre. Az őrület persze a meccs alatt tetőzik, a helyszínről nézve elképzelhetetlen a rossz vagy az unalmas mérkőzés. Hiszen ha kilencven percen át egyszer sem lőnek kapura, a válogatott tétmérkőzés akkor is olyan élményt ad - az összetartozás érzését -, amely hónapokon, éveken át táplál. És az 1-0-s dögunalom győzelmet még soha egyetlen drukker sem cserélte volna el a szemkápráztató 5-4-es vereségért. Bárcsak Puskásék is bekkeltek volna az '54-es döntő kilencedik percétől! Most egyszeres világbajnokok lennénk.

Ez magától értetődik. Mint ahogy az is, hogy mi, magyarok már nem vagyunk, nem lehetünk igazi drukkerek. Mert igazi labdarúgóink sincsenek. Mi sem tudjuk, ők sem tudják, mit veszítünk, mit veszítenek ezzel.

Legalább nincs hiányérzetünk. Vagy ha van, azért is az olaszokat és a franciákat kárhoztatjuk, nem saját magunkat.


Ballai Attila Magyar Nemzet


fidesz.hu