Nem mennék el szó nélkül Jankovits György MNYEOSZ-elnök minapi kinyilatkoztatása mellett én sem. Pedig április vége óta jószerével majd minden mellett elmentem már szó nélkül, ugyanis néha van úgy, hogy elege lesz az embernek mindenből, és ettől aztán óriási mértékben csökken közéleti aktivitása és érdeklődése. Ilyenkor az ember felidézi Petőfit:

"Ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetésihez / nagy munkát vállal az magára / ki most kezébe lantot vesz / ha nem tudsz mást / mint eldalolni saját fájdalmad s örömed / nincs rád szüksége a világnak / azért szent fát félretedd."

Szóval felidézi magában az ember Petőfit, majd mindjárt így szól, halkan, dünnyögve, elnézően: - Ugyan már, Sándor...
Nohát, éppen ilyen állapotban vagyok hónapok óta, de most Jankovits György MNYEOSZ-elnök kizökkentett a fásultságból - hála néki ezért... (Amúgy próbálják meg kimondani hangosan ezt: MNYEOSZ. Éppen olyan, mint amikor az ember nekifog nyalni valamit...)

Szóval Jankovits György bácsi azt nyilatkozta, hogy ő (ők) megértik, szükségesnek tartják és támogatják a kormány megszorító programját. Nekem pedig minderről az égig érő paszuly jutott eszembe.

Talán nem vagyok még egyedül ebben a nyelvi közösségben (nemzetnek azért már csak némi fenntartással nevezném magunkat...), akinek gyerekkorában gyakorta olvasták fel az égig érő paszulyról szóló mesét. S utóbb aztán magam is olvastam, mikor - sajnos - megtanultam olvasni.

Nekem a kedvencem volt mindig.

Felmászni az égig érő paszuly legtetejére. Az már valami. Felmászni, s közben szemközt nézni a sok-sok halálos veszedelemmel. Sárkánnyal, óriással - de mit sem törődve velük, mászni, csak mászni tovább, hogy azután legfölülre érve elnyerhesse az ember a megszolgált jutalmát. Kincset, mely elég egy egész életre. Királykisasszonyt, aki szintúgy. Azután még persze ezzel sincsen vége a dolognak, mert mikor az ember elnyeri jól megszolgált jutalmát, még le is kell jusson az égig érő paszulyról. S az sem kisebb feladat. Még szerencsés eset, ha akad a közelben egy griffmadár, aki lehoz, cserébe mindössze combod húsából kell darabokat kanyarítanod, s azzal kell megetesd szegényt.

Hát így.

Tartásfélét ad az embernek az égi érő paszuly meséje, ha gyerekként sokszor elolvassa.

Azután lehet, hogy az élet megtöri azt a tartást, de annyi akkor is marad, hogy az emberfia legalább tudja, mi a tartás, s mi nem az.
Most, hogy elolvastam Jankovits Gyuri bácsi nyilatkozatát, rá kellett döbbennem valamire. Valami szörnyűségre.

Ebben a nyelvi közösségben, amelyben élnem adatott (v. ö.: valami nagy bűnt követhettem el előző életemben, hogy most magyarnak születtem), volt egy másik meséskönyv is, és abban a másik meséskönyvben másik mesék voltak, és mások azokat a más meséket olvasták. Nem lehet másképpen, mert ha másképpen lenne, muszáj lenne megbolondulni.

Az égig érő paszuly című mesének is volt ellenpárja abban a másik meséskönyvben.

Az volt a címe, hogy a seggig érő paszuly.

Ezt olvasgatta Jankovits Gyuri bácsi gyerekkorában, s ahogy elnézem, még nagyjából a fél ország.

Kétségkívül jó mese az is.

Arról szól, hogy van egy seggig érő paszuly, amit meg kell mászni.
És nekiindul a legkisebb legény, vagy a legkisebb királyfi, és megmássza a seggig érő paszulyt.

A seggig érő paszuly megmászásakor semmilyen veszély sem fenyegeti őtet, már csak azért sem, mert nincsen idő semmiféle fenyegetésre. Aki nem nyomorék, nagyjából tíz másodperc alatt megmássza a seggig érő paszulyt.

S akkor, ott, a paszuly tetején kell szembenézni a veszedelemmel.
Mármint hogy: akkor most igen, vagy mégsem.

Nos, abban a másik meséskönyvben lévő mesének az a végső tanúsága, hogy igen.

Sárkányok, óriások, griffek helyett lifegj a seggig érő paszuly tetején, és jól nyújtsd ki a nyelved. S lám: egészen biztosan el fogod nyerni végső jutalmadat így is.

Jankovits Gyuri bácsi és a fél ország jól megtanulta a mesét.
Most ott gubbasztanak a seggig érő paszuly tetején.

És lifegnek.

Kinyújtott nyelvvel.

Kérdés: vajon most ki áll a paszuly fölött? Kitalálták?


Magyar Nemzet - fidesz.hu