- Az árok két oldalán című, nemrég megje1ent könyvében a rendszerváltozás időszakában és az azóta eltelt években történteket elemzi, keresi a válaszokat az ezekkel kapcsolatos kérdésekre. Mi történt velünk valójában az elmúlt tizenhat-tizenhét évben? Hová jutottunk és miért éppen itt tartunk?

- Kimondhatjuk, hogy a magyar rendszerváltás mérlege rendkívül gyenge - a saját lehetőségeinkhez képest és régiós összehasonlításban is - morálisan, kulturális értelemben legalább annyira, mint gazdaságilag és politikailag. Ahogy időben távolodunk a rendszerváltás éveitől, egyre inkább úgy érzem, hogy azok voltak az egész folyamat legfontosabb pillanatai, s éppen a kezdeteknél történtek a legnagyobb hibák: elsősorban olyan elmaradt lépések és történések, amelyek hiányát a mai napig érezzük, sőt, az évek során a hiány egyre inkább erősödik. A kezdeti, alapvető hibák közül hadd emeljem ki azt a kettőt, amelyeket a legfontosabbnak tartok. Egyrészt a rendszerváltást nem tette valóban magáévá a magyar társadalom, nem azonosult vele kellő mértékben.

- Hiányzott a lelki katarzis?

- Így van. Kis János fogalmazott úgy, hogy egy "kegyelmi pillanatra" lett volna szükség, amikor a társadalom és a politikai elit együtt, közös élményként képes megélni, megérteni és feldolgozni a rendszerváltás lényegét. Ez a közös élmény szolgáltathatott volna elengedhetetlen muníciót a továbbiakra. A társadalom azonban lényegében kimaradt a rendszerváltásból, nélküle pedig képtelenség valódi, részvételi demokráciát építeni. Másrészt pedig nem sikerült cezúrát vonni a régi és az új politikai rendszer között, vagyis nem történt meg a világos, határozott elszámoltatás és az elitcsere. Fogalmazhatunk úgy is, hogy nem volt történelmi igazságtétel, amely nélkül szintén képtelenség a valódi váltás két rendszer között Tudjuk, hogy tizenhat évvel a rendszerváltás után még mindig az a politikai elit irányítja Magyarországot, amelyik a kádári puha diktatúrát is életben tartotta. Gondoljunk bele: néhány hónapja az MSZP országos listájának ötödik helyén Horn Gyula állt. Nagyjából az 1989-től 1992-ig terjedő időszakban - amikor még létezett a rendszerváltó korhangulat - maradtak ki olyan lehetőségek, amelyek kihasználása esetén ilyesmi 2006-ban egyszerűen nem történhetett volna meg. És azt kell mondanom, hogy ez a hajó bizony elment... Ma már - megfelelő társadalmi közhangulat híján - nem lehet a korábban szükséges és akkor még természetesnek tekinthető elszámoltatást és elitcserét végrehajtani. Ha a társadalom mélyről és igazán megélhette volna a rendszerváltást, azzal nem csupán saját magát erősíti meg, de lökést adott volna a politikai elitnek is mindezen folyamatokhoz. Ami közel két évtizede elkezdődött, még csak nem is "tárgyalásos forradalom" volt, ahogy sokan nevezni szeretik, inkább egy - a rendszerváltás lényegét tekintve - gyengére sikerült alkufolyamat, amelyhez a társadalomnak gyakorlatilag semmi köze nem volt. A visegrádi államokban sokkal több társadalmi megmozdulás indult el, sokkal több közösségi élményben lehetett része a rendszerváltásra vágyó tömegeknek. Ráadásul - és ezt is nagyon határozottan kell hangsúlyoznom - Magyarországon nem léteztek olyan, mindenki által elfogadott politikai vezetők, mint például a lengyeleknél vagy a cseheknél. Antall Józsefet az egyik oldal fogadta el, Kis Jánost a másik, Göncz Árpád lényegében egy ,,kialkudott" köztársasági elnök volt, s Szűrös Mátyás és Pozsgay Imre is alkalmatlanok voltak erre a szerepre. Vagyis azt mondhatjuk, hogy a magyar rendszerváltásnak sem intézményekben, sem személyekben nem volt tekintélye.

- Mi adhatott volna neki ilyen értelemben autoritást?

- Ez lehetett volna egy személy, egy folyamat, de akár lehetett volna az új alkotmány megalkotása is - például egy alkotmányozó nemzetgyűléssel. Az amerikai alkotmánynak olyan tekintélye és sú1ya van, ami immár kétszáz éve megfellebbezhetetlen. Nálunk pedig megszületett egy ideiglenes alkotmánymódosítás az 1989-es kerekasztal-tárgyalások folyamán, s Magyarország az - hangsú1yozom - egyetlen állam a térségben, ahol a rendszerváltás óta nem született új alkotmány, s a bevezetőjében mindmáig az szerepel, hogy a demokratikusan megvá1asztott, új országgyűlés feladata lesz az új alkotmány megalkotása.

- Lehet, hogy a 2010-ben felálló országgyűlésre gondoltak...

- Valóban, az ember már-már hajlamossá válik a szarkazmusra, hiszen ez is olyan pontosan szimbolizálja, milyen önellentmondásos helyzetbe kerültünk. Hajlok ugyanis arra a feltételezésre, hogy nem csupán az alkotmányunk, de a társadalmunk és a politikai rendszerünk is átmeneti állapotban tengődik: nem intézményes vagy jogi szempontból, hanem tartalmilag, morálisan, politikai kultúrájában, megéltségében, emberi tartalmában átmeneti állapotban egy pártállami rendszer és egy valódi demokrácia között. Vegyes, furcsa, mákonyos, nyú1ós állapot ez.

- Tizenhat év azért már elég az átmenetből. Mikor lehet ennek vége, ha azt mondjuk, hogy a rendszerváltáskor elsza1asztott lehetőségek következményei egyre csak súlyosbodnak?

- Számtalan kérdést az akkori alkotmánymódosítások sora a tizenhét évvel ezelőtti helyzetnek megfelelően rendezett. Létezik továbbá 20 kétharmados törvény. Közel két évtized alatt pontosan kiderült, melyek azok a szempontok, amelyek ma már nem alkalmazhatók a korábbi formájukban, s kiderültek ezen felül a belső ellentmondások is. A nyolcvanas évek végén ezekkel még senki nem lehetett tisztában, ezért több kérdést is nyitva kellett hagyni, mondván, hogy a későbbiek folyamán majd a gyakorlat megmutatja, mi a legjobb megoldás példának okáért az önkormányzati, a média- vagy a választási törvénnyel, illetve a köztársasági elnök mozgásterével kapcsolatban. Látjuk a gyengeségeket, tizenöt év után az egész rendszert át kéne gondolni és - bármilyen radikálisnak is hangozhat ez a felvetés - gyakorlatilag mindent újrakezdeni. Ám az 1989-ben kialkudott intézményi és jogi állapotok megmaradtak, megmerevedtek és egyre inkább gátjai a továbblépésnek, megújulásnak. A magyar politikai elit azonban láthatóan képtelen választ adni ezekre a gondokra. Elkerülhetetlen lenne pedig, hogy minden ellentétet félretéve bizonyos kérdésekben megállapodások szülessenek. Erről szólnak a kétharmados törvények, s erről szól az alkotmányunk is. A politikai eliten belüli megállapodások természetesen nem azt jelentik, hogy a vitákat félre kéne tenni, a ,,nagy kérdések" elővétele azonban nem kikerülhető, hiszen látjuk, hogy a rendszer évről évre egyre kevésbé hatékony.

- Vajon az ön által említett kiegyezési képtelenséget azért tapaszta1juk. mert a két oldal durcás és csak azért sem akar semmiben sem "közösködni" a politikai ellenfelekkel, vagy azért, mert tényleg akkora a különbség az elképzelések között, hogy lehetetlen közelíteni az elképzeléseket?

- Ha belegondolunk abba, hogy akár az önkormányzati rendszerrel, a pártfinanszírozással, a választási rendszerrel vagy éppen az országgyű1és méretével kapcsolatban milyen ötletek hangzanak el a két oldal képviselőitől, akkor látjuk, hogy ezekben az egyébként rendkívül lényeges kérdésekben gyakran egyáltalán nem állnak egymástól távol az elképzelések. Hajlok tehát arra, hogy nem feltétlenül a konkrét elképzelések borzalmas távolsága az, ami egy-egy kérdésben döntő jelentőségű, sokkal inkább a régóta beidegződött politikai és ideológia ellentétek miatt nem jön létre sok, egyébként szükséges megállapodás. Ennek gyökerei pedig szintén a rendszerváltásban keresendők. A korábban elmondottakon túl hatalmas probléma még, hogy nagyon rövid idő alatt szembekerültek egymással az ellenzéki erők, az első lépéseknél pedig ez nagy hátrányt jelent. Magyarországon már lényegében a kerekaszta1-beszélgetések végére felbomlott az ellenzéki egység: az MDF és az SZDSZ élesen szembekerült egymással. Az 1990-es választások utáni Antall-Tölgyessy-paktum még egy utolsó nagy próbálkozás volt, de a taxisblokádkor az SZDSZ már le akarta váltani a kormányt, nem sokkal később pedig a posztkommunista párttal szövetkezett ellenük. Ez félelmetes törést okozott a rendszerváltás folyamatában, hiszen az egyik legnagyobb rendszerváltó párt egy év után szembefordult magával a rendszerváltással és átállt a posztkommunista erők oldalára. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a két tábor szinte képtelen szót érteni egymással. A törésvonal tehát az alapvető, már két évtizeddel ezelőtt létező kérdésekkel kapcsolatban is megmaradt léteznek a posztkommunisták, s léteznek a valódi, eredeti ellenzékiek. Ma már mind a cseheknél, mind a lengyeleknél, mind a balti államokban ez utóbbiak versenyeznek a hatalomért, s senkiben fel sem merül, hogy kiegyezzenek-e a posztkommunistákkal. Nálunk mindmáig az eredeti törésvonalak mentén folyik a küzdelem, ez pedig szinte lehetetlenné tesz bármiféle megegyezést. Valljuk be, érthető, ha a jobboldalt rettentően irritálja, amikor a posztkommunisták lépnek fel nap, mint nap a demokrácia legnagyobb védelmezőinek jelmezében... Ez az ellentét pedig nemhogy oldódna, hanem erősödik, s ezért látunk tehetetlenséget az olyan, nagyon fontos kérdések megoldásában, amelyekben egyébként közel áll egymáshoz a két oldal álláspontja.

- Lát arra bármiféle esélyt, hogy a társadalom megrázza magát és kikérje magának, hogy madárnak nézik? Vagy ugyanaz történik a tömegekkel, mint a politikai elittel, s csak egyre lejjebb húzza a megoldatlan és egyre megoldhatatlanabbnak tűnő problémák generálta spirál?

- A kérdés jogos, hiszen egyfajta spirális, körkörös módon játszódó folyamatoknak vagyunk szemtanúi a politikai elitben; elég csak abba belegondolnunk, hogy áprilisig négyévente kezdett minden kormány elölről szinte mindent, s próbálta a rendszert - a lehetőségeihez mérten - a saját képére formálni. Bár ez a ciklikusság néhány hónapja megtört, mégis valamiféle ördögi mókuskerék-játék szemtanúi vagyunk. A megoldáshoz pedig elengedhetetlen az, hogy a társadalom valóban bekapcsolódjon az ahhoz elvezető út megépítésébe. Nincs más lehetőség. Csak a civil társadalom gyakorolhat nyomást, mutathat fel valódi erőt, s adhat ezzel új dimenziót a politikai folyamatoknak is. A tüntetésekkel vagy éppen a polgári engedetlenséggel - amelyek Európában mind-mind megszokott és fontos módszerek a civil társadalom ugyanis végre megmutathatná az erejét, ami elengedhetetlen az olyan közvetítő intézmények kialakulásához, amelyek ma Magyarországon egyáltalán nem működnek gondoljunk csak arra, milyen állapotban vannak a szakszervezetek. A Wittich Tamással kapcsolatos gyurcsányi reakció egyébként a pártállami reflex kirívó példája: egyenként kell befogni az esetleg befolyással bírók száját pénzzel, állással, s rajtuk keresztül gyengíteni a civil társadalom erejét. Ennek viszont semmi köze a demokráciához. De ugyanezt tapasztalhatjuk a média képviselőinek legnagyobb részénél, pedig nekik is borzasztó erejük lehetne. Mi viszont odáig jutottunk, hogy "a választási kampányban nem szabad összezavarni a választópolgárokat a gazdasági tényekkel". Még esetleg elkezdenének gondolkozni, rájönnének, hogy mégsem annyira irigylésre méltó a helyzetünk... Mindez egy döbbenetes, végletesen antidemokratikus gondolkodásmódot tükröz. A jelenlegi hatalom egyértelmű szándéka, hogy a kádári állapotban tartsa a magyar társadalmat Erre pedig kizárólag a társadalom megerősödése lehet a gyógyír.

Magyar Demokrata, 2006. 07. 27.