Ahhoz azonban, ami a hét végén Kánában történt, nem lehet hozzászokni. Felvezetésként az esztelen rombolással kísért mészárláshoz néhány napja már láthattuk, hogy az ENSZ ellenőreit a kétségbeesett telefonhívások ellenére sem kímélték a támadók. Ezúttal menekültek, köztük majd félszáz gyerek az áldozat, és a gyilkos bombák irányítói minden jel szerint tudták, hogy mit tesznek.

A többségében tizenéves, zsákokba, majd ezek elfogytával szőnyegekbe csavart gyerekholttesteket látva pedig bocsánatkérés helyett arra hivatkoznak, hogy a Hezbollah valahonnan a közelből lőtt ki rakétát Izraelre, és ők figyelmeztették a válaszcsapásra a civil lakosságot. A szerencsétleneknek tehát a humánus izraeli logika szerint el kellett volna menekülniük a Hezbollahhal együtt harcoló "bűnös városból". No, de hova, s hogyan, amikor Dél-Libanon útjait, benzinkútjait a napokban már lebombázták, és a gépek folyamatosan lecsapnak mindenre, ami mozog. A Hezbollah valóban használ fedezékül polgári objektumokat, az izraeli reagálás a világ közvéleményének többsége szerint azonban nemcsak eltúlzott, hanem mérhetetlenül cinikus is. Ezen persze aligha csodálkozhatunk, amikor a zsidó állam immár másodszor bombázza porig szomszédját.

Kána sem először szenved. Sokan emlékezhetnek még 1996 áprilisára, amikor az izraeli tüzérség szétlőtte a városban az ENSZ óvóhelyét. A romok alatt 102 ártatlan civil halott maradt. Tel-Aviv akkor is sajnálkozott, aztán a Hezbollah rakétáinak hatásfokát parabolizálva folytatta az öldöklést. Akkor a The Guardian joggal tette fel a kérdést, vajon akad-e egyetlen érv is azzal szemben, hogy az izraeli hadsereg tette háborús bűncselekmény. Erről van szó ma is, fűzi hozzá a lap, emlékeztetve arra, hogy tíz éve a nemzetközi nyomás arra kényszerítette Izraelt, hogy hagyjon fel a dél-libanoni akciókkal. Egyszerűen érthetetlen - fűzi hozzá az elemző -, miért képzeli azt Ehud Olmert, hogy ami akkor a világ számára elfogadhatatlan volt, az manapság működhet. Ugyan az ENSZ a hű szövetséges, Amerika közbenjárására ismét elfelejtette elítélni e tettért Izraelt, azonnali tűzszünetre sem hívott fel, csak sajnálkozott, azonban már régen nem ez a fontos. Arra Tel-Avivban úgysem figyelnek, mit mond minderre a világ jóérzésű része, azt azonban már észre fogják venni, hogy az elmúlt hetek történései immár az Egyesült Államok számára is egyre kényelmetlenebbek, s Condoleezza Rice kudarcba fulladt tárgyalásai Irak fényében komolyabban esnek a latba, mint máskor.

A megnyilatkozásokat s főként a sajtó reagálását figyelve, Washingtontól Londonig egyre többen ismerik fel, hogy a Hezbollah megregulázásának Bush, Blair és Olmert által elképzelt terve zsákutcába jutott. Ehhez persze elég lett volna visszaemlékezni az 1982-es bevonulásra, amely hasonló célokat, akkor a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) megsemmisítését tűzte zászlajára. Arafaték ugyan egy idő után áttették a székhelyüket Tuniszba, idővel azonban mégiscsak tárgyalni kellett a PFSZ vezetőjével, aki végül haza is tért, ráadásul Libanonban helyettük megkapták a Hezbollahot. Ez a szervezet ugyanis az izraeli erőszak szülötte, amelyet immár nagyfiúként a mostani háború emel végképp piedesztálra. Ezt a folyamatot gyorsította fel a kánai vérengzés. Ezzel Izrael ismét átlépett egy morális határt, ám ami talán a jövő szempontjából ennél is fontosabb, olyan katonai és politikai hibát vétett, amelynek árát még sokáig kell majd fizetni.

Stier Gábor, Magyar Nemzet

fidesz.hu