Az egész világtörténelem legnagyobb hiperinflációjából kinőtt stabilizáció olyan tanulságokkal szolgál, amelyek a közgazdaság-tudomány területén is lényeges elméleti áttörésnek minősülnek.

Ahogy 1946-ban nálunk a hiperinflációból megszületett a stabil pénz, az hasonlíthatatlanul nagyobb gazdasági csoda volt, mint Németország újjáépülése (az úgynevezett Wirtschaftswunder) a második világháború utáni évtizedben. Mi súlyosabb háborús károkat szenvedtünk, s arányaiban mégis nekünk jutott a kevesebb nemzetközi segítség az újjáépítéshez. Az 1947-ben Magyarországra kényszerített kommunista puccs után ugyanis elhallgatták, és meghamisították a szabad piacgazdaság teljesítményeit, mint ahogy a demokratikusan választott kormány békeszerződés és szuverenitás irányába ható törekvéseit is.

Megnyergeljük a hiperinflációt

Magyarországon a második világháború idején az ádáz harcokban a tetemes emberáldozaton túl súlyos anyagi károk is keletkeztek. Az ország ipari kapacitásának mintegy 90 százaléka megrongálódott, több mint fele pedig teljesen megsemmisült. A nyersanyagtermelés a 40 százalékára csökkent. Az utak, vasutak és hidak nagy része megsemmisült, a megmaradt közlekedési eszközök a visszavonuló náci vagy az előretörő szovjet csapatok zsákmányává lettek. A termőföld művelését sok helyütt életveszélyessé tették az elszórt robbanószerkezetek.

Az életszínvonal drasztikusan esett. Az árszínvonal ugrását jelzi, hogy 1944 decemberétől 1945 áprilisáig a megélhetési költségek tizennégyszeresükre nőttek, s azután pedig hatványozottan emelkedtek tovább. Az áruk és szolgáltatások kínálatának megtorpanása nyilvánvalóvá tette, hogy kormányzati árszabályozás nem lehet hatásos. Jelképesen szólva: a meredek lejtőn lefelé rohanó kocsi gyorsulását már nem lehetett lefékezni, még csak a mérséklésére sem adódott lehetőség, ezért legalább útjának irányát igyekeztünk befolyásolni. Így alakult ki az az elgondolás a gazdaságpolitika tervezőiben, hogy a gyorsuló inflációt a beruházások élénkítésére és munkahelyek teremtésére kellene befogni.

A hagyományos közgazdasági logika és gyakorlat szerint a kormánynak és a törvényhozásnak az a feladata, hogy szembeforduljon az inflációval, hogy megszüntesse vagy legalábbis enyhítse annak romboló hatásait. Tegyen meg mindent, hogy mérséklődjön a kormány költségvetési deficitje, amit amúgy is fokozott az adók behajtásának nehézsége, a megszálló szovjet hadsereg ellátásának terhei, a vesztett háború szülte pesszimizmus, az újjáépítés költségei. Mégsem került sor restriktív gazdaságpolitika erőltetésére, mert ahogyan Saláta Kálmán, a Kisgazdapárt vezérszónoka érvelt a parlamentben: "... ez az infláció olyan eszközökkel volna fékezhető, amelyek nemcsak a költségvetés bevételeit, hanem a gazdasági növekedést is korlátoznák".

A pénz és a munka viszonya

A konvencionális elmélet értelmében a beruházások serkentésének egyik hatásos eszköze a megtermelt javak keresletének ösztönzése. Ezt az utat járhatatlannak ítéltük, hiszen a kapacitás máris messze elmaradt a kívánatos kereslet mögött. A magyar gazdaságpolitika más utat választott. Az összkereslet támogatása helyett az összkínálat fokozását tűzte ki célul. Ez azt jelentette, hogy a pénz nem a fogyasztók, hanem a vállalkozók révén került a nemzetgazdaságba. A hitelnyújtások következetesen alkalmazott feltétele az új termelő kapacitás ok létesítése lett, aminek folytán a vásárlóerő a termelőmunka béreként jelenik meg. Valóban, ez az elméleti megfontolás eredményes gyakorlattá vált mind a tőke, mind a munka viszonylatában.

A termelőeszközök - a közgazdaság nyelvén a tőke - létrejöttében alapvető számítás a megtermelt javak értéke és a munka bére között várható arány. Ezzel párhuzamosan mérlegelés tárgya a kamatráta (a kölcsönvett hitel ára), amit pedig döntően befolyásol a kockázat. Az infláció, minthogy kockázati tényező, általában elbátortalanítja a befektetéseket. Azonban 1946-ban ettől gyökeresen eltérő megfontolás kerekedett felül a magyar hiperinflációt illetően. Ugyanis amikorra a kamat fizetése esedékessé vált, akkorra annak értéke már olyan csekély lett, hogy azt beszedni sem lett volna érdemes. A bankok mégis folytatták hitelezéseiket, mert a jegybank (a Magyar Nemzeti Bank) finanszírozta munkájukat.

A szabványos bankári jövedelmek megszűntek. Például a jegybanki kamatláb 3 százalék maradt, ami a hiperinfláció hónapjaiban még szimbolikus tételnek sem számított.

A hiteltámogatásba burkolt vagyontranszfer révén rendszerint azok a vállalatok növekedtek, amelyekkel a bank részvényesi viszonyban is állott. A kormány pedig, bár közvetlenül is nyújtott támogatásokat az Újjáépítési Minisztérium útján, mégis az évtizedek során kialakult bankrendszer alkalmazását látta célszerűnek.

A bérből élő munkásság áldozatvállalása óriási volt. Az irányított infláció a vállalkozókat a munka nagyobb arányú igénybevételére ösztönözte. Nyilvánvaló volt, hogy a csökkenő reálbérek miatt nyereségessé válna munkával helyettesíteni - amikor az egyáltalán lehetséges - a többi termelőeszközt (gép, nyersanyag, energia). Még akkor is, amikor csökken a munka határterméke (marginális érték), valamit mégis minden egyes munkás hozzáad az össztermékhez. Természetesen megvan ennek a folyamatnak is a határa, hiszen a munkás nem hajlandó akármilyen alacsony bérért dolgozni. Annál is kevésbé, mert a hiperinfláció a munkát keményen "megadóztatja", ami a vállalkozók zsebébe kerül. Ez pedig világosan látható vagyontranszferálás a munkásoktól a tőkésnek, s normális körülmények között mi sem lett volna természetesebb, mint az, hogy a munkások tiltakozzanak ez ellen.

Azonban a rendkívüli helyzetben rendkívüli logika érvényes ült. Igaz, a reálbérek mintegy 85 százalékkal estek 1946 első hét hónapjában. Még ha korrigáljuk is ezt a számot a természetben juttatott élelmiszerek értékével (az úgynevezett kalória-bérkiegészítéssel), a tényleges bér akkor sem érte el még a felét sem a békebeli vásárlóerőnek. Mindennaposak voltak a drámai jelenetek. A gyári munkás családja például úgy próbálta minimalizálni a szédítő infláció hatását, hogy a bérfizetés órájában a feleség a gyárkapuban várta a férjét, bevásárlókosárral a karján, és nyomban rohant elkölteni a pénzt, mert annak értéke másnapra már felére csökkent. Vagy még az alá. A magyar munkások mégsem lázadtak, mert bár "számos szükséglet kielégítéséről le kellett mondani vagy el kellett halasztani", mint ahogy Rácz Jenő pénzügyminiszter mondta a parlamentben, mégis elhitték a kormánynak a stabilizációs politika megalapozottságát és célszerűségét.

Az agrárium

Az élelmiszer-termelés a nemzetgazdaságnak az az ágazata, ahol a kínálat lemaradása a kereslet mögött minősítetten felgyorsítja az inflációt. Ebben az összefüggésben érthető meg igazán, hogy az 1945-1946-os években a mezőgazdaságban milyen kulcsszerepet töltött be a termőföld optimális hasznosítása.

A több millió hektár szántóföld megművelésével - amely a nagybirtok üzemrendszerében túlnyomórészt bevetetlen maradt volna - a siker kulcsának a földreform bizonyult. A nagybirtokon a háború különösen nagy károkat okozott. Gyakran eltűntek a gépek, állatok, sőt a földbirtokos és az intézője is.

A földreform által kisgazdává előlépő tulajdonosok csodaszámba menő munkabírással, szorgalommal, találékonysággal, odaadással és kockázatvállalással láttak hozzá földjük megműveléséhez. A nemzetgazdaság egyenlegében az összkínálat közeledett az összkereslethez.
A kommunista diktatúra ugyanakkor magát a paraszti létformát gyűlölte esztelenül és pusztította gátlástalanul.

Tanulság a jövőre

Abban, hogy 1946. augusztus 1-jén létrejöhetett a stabil forint, döntő szerepet játszott az 1945. november 4-én megtartott országgyűlési választások eredménye. A szavazásra jogosultaknak több mint 90 százaléka voksolt, a polgári demokrácia pártjai 83 százalék szavazatot kaptak, a kommunisták csupán 17 százalékot. Az akkori európai minta szerint kormányzó nagykoalíció a kisgazdapárti Nagy Ferenc miniszterelnök irányításával haladt a stabilitás, a békeszerződés és a szuverenitás felé. Ezt 1945 és 1947 között nem hirdette másképpen a Magyar Kommunista Párt sem, és nem kérdőjelezte meg a Szovjetunió sem. A nyugati világ érzését tükrözte a New York Times 1945. november 8-i vezércikke, amelyik Magyarországot a demokrácia "fellegváraként" méltatta. Ezt az erkölcsi elismerést tették kézzelfoghatóvá azok a materiális gesztusok is, hogy az Egyesült Államok visszaküldte Magyarországnak a nácik által elhurcolt jegybanki arany tartalékot, a dunai hajókat és más értékeket. Ezzel is hozzájárult a makroökonómiai egyensúly megteremtéséhez s így a hiperinflációt leváltó stabilizáció létrejöttéhez.

A fentiekben vázolt tények valódi nemzeti értékek, amelyek részben a kommunista politika féltékenysége, részben a hangadó történelemírók felületessége nyomán még mindig a feledésre ítélt múlt feltáratlan emlékei között lapulnak. Napjainkban azonban már észrevehető, hogy a polgári jövő profitál a polgári múlt megismeréséből. Ezért is, immár két emberöltő elmúltával, az 1945-1946-os esztendők polgári társadalmának cselekedeteit feltáró eszmecserékben egyre több téma tűnik időszerűnek. Közöttük elsősorban a politikai konfliktusok elemzői és a gazdasági elméletek kutatói vizsgálódnak a megvilágítás és helyreigazítás szándékával. Érdekfeszítő tanulmányok várhatók.

Forrás: Horváth János, Tiltott történelmünk 1945-1947 (szerk.: Horváth János, Századvég Kiadó, Bp., 2006.)