A cikk fő mondanivalója: A NATO-tagságnak ára van. A NATO biztonságot ad, és ezért cserébe a tagoknak is adniuk kell valamit, politikai és agyagi értelemben fizetniük kell. Ha nem fizetnek, ki kell zárni őket. Ehhez a NATO-nak létre kell hoznia a kizárás intézményét. A kizárási eljárás - a csatlakozásihoz hasonlóan - egy világos lépésekből álló, átlátható folyamat kell legyen, amelynek során egyértelmű, konszenzussal megállapított kritériumok alapján történik a tagok teljesítményének megítélése, a nem teljesítések szankcionálása, végső fenyegetésként a kizárandókon kívüli tagok egyhangú döntése a kizárásról.
Nemzetközi tudományos szervezetekben szerzett tapasztalataim arra indítanak, hogy C. A. Wallander felvetése helyes. Vannak országok, amelyek bürokráciája ma is hajlandó az egykori szocialista országok slamposságára. Előfordul, hogy egy nemzetközi szervezethez anélkül csatlakozunk, hogy a csatlakozás költségeit a bürokrácia felmérné, a döntéshozót tájékoztatná, mondván: ha már tagok leszünk, majd megoldjuk valahogy. A szerző Keleti Györgyöt - a Horn-kormány honvédelmi miniszterét - idézi ez ügyben, akinek szavaiból az derül ki, hogy a magyar NATO-tagság előkészítésekor is valami hasonló történt. Az eredmény évről évre nyúló hosszas huzavona a költségek fedezete körül. Ha a nemzetközi szervezetekben gyakorlattá válna a tagok teljesítményének pontos kritériumok szerinti rendszeres vizsgálata és az eredmény nyilvánosságra hozatala, a szervezetek munkája könnyebbé, a kormányoké pedig fegyelmezettebbé válna.
S lenne egy ennél fontosabb hatása is: az ország megítélése nem vélekedéseken, mendemondákon, diplomáciai pletykákon alapulna. Mert miközben egyetértéssel olvasom C. A. Wallander véleményét a NATO-tagok megítélésének ismérveiről és ezek érvényesítésének módjáról, megdöbbenek, milyen alattomosan hozza elő a hírhedtté vált megbélyegző vélekedését Magyarország előző kormányának antiszemitizmusáról, a kijelentést egy meg nem nevezett európai biztonságpolitikai potentát ("senior figure") szájába adva.
Mint az előző magyar kormány tagja, a leghatározottabban tiltakozom az ellen, hogy Magyarország 1990 óta szolgáló bármelyik kormányának bírálatába bárki antiszemitizmusra vonatkozó rágalmat keverjen, és a kormányt - és közvetve az azt megválasztó magyar népet - antiszemitizmussal vádolja. Tény, hogy minden országban vannak olyanok, akik a lakosság valamely csoportjával szemben ellenszenvvel viseltetnek. Ezek aránya Magyarországon a fejlett világ számos országában tapasztalthoz képest kicsi, és befolyásuk az ország szellemi, gazdasági és politikai életére jelentéktelen ahhoz, hogy egy ilyen hamis általánosítás alapja legyen. Nem tudok olyan nyilatkozatról, intézkedésről vagy tettről, amelynek alapján Orbán Viktor kormányát az antiszemitizmus vádja érhetné. Belülről ismerve e kormány cselekedeteinek mozgatórugóit, nyomatékosan megerősíthetem, hogy még a hátsó gondolatokban sem volt nyoma semmiféle antiszemitizmusnak.
A magyar sajtó a Foreign Affairsben megjelent fenti állítást számos alkalommal idézte. Megütközéssel tapasztalom azonban, hogy a politika, a művészet, a tudomány, a tágabban vett magyar közélet szereplői hallgatnak e nemtelen vád hallatán, holott ez nemcsak a volt kormánynak árt. Egy ilyen mendemonda komoly fórumon való megszellőztetése alkalmas arra is, hogy a hivatalban levő magyar kormányt a nemzetközi porondon sarokba szorítsa, belföldön pedig gyűlölködő indulatokat szítson. Hogy lehet, hogy nincs senki az előző kormány ellenfeleinek táborában, aki ki merné mondani, hogy ez rágalom? Hogy lehet, hogy azok közül, akiknek a szavára a világ zsidósága hallgat, senki nem száll szembe az ártó szándékkal?
Az is meglepő persze, hogy a cikk más fontos megállapításait alig említik a magyar újságok, pedig ezek is méltók a magyar közvélemény figyelmére.
Wallander szerint a NATO azért olyan értékes szövetség, mert nemcsak katonai biztonságot nyújt, hanem a közös értékeket valló demokratikus országok politikai közössége is. Ebből az következik, hogy a NATO-tagságnak vannak nemcsak katonai, hanem politikai kritériumai is. A nem megfelelő teljesítés esetén javasolt szankciók meghozatalakor ezeket is mérlegelni kell. A tagság politikai követelményei közül a következőket említi: demokrácia, emberi jogok, jogállamiság, korrupcióellenesség, a hadsereg civil ellenőrzése, a biztonsági szolgálatok jogszerű, biztonságos működtetése.
E feltételek bármelyikének nem teljesülése Wallander szerint nagyobb veszélyt jelent a NATO belső egysége számára, mint a katonai vagy technikai egyenetlenségek, és ez az, amiben teljes mértékben egyetértünk. Mert ki tudja felmérni a veszélyét annak, ha egy diktatúra férkőzik a NATO-ba, ha valamelyik országban jogtiprás folyik, ha korrupt a közigazgatás és a hadsereg, ha nincs civil ellenőrzés a hadsereg fölött, vagy ha a titkosszolgálatokban a korábbi diktatúrák titkosszolgálatának szervezett csoportjai megmaradtak, és NATO-titkokhoz juthatnak?
Természetesen a NATO egységességét az is veszélyezteti, ha egy tagország nem felel meg a tagság katonai kritériumainak. Arra azonban ügyelni kell, hogy a két kritériumrendszert nem szabad öszszekeverni, és mindkettőt világosan meg kell fogalmazni. Wallander Magyarország példájával e tekintetben is bakot lő. Úgy látszik, nem tudja, hogy itt 1990 óta demokrácia van, és jogrendszerünk minden elemében tiszteletben tartja az emberi jogokat. Nyilván nem ismeri a magyar jogforrásokat, az alkotmányt, a római egyezményt kihirdető 31/1993-as törvényt, az Országgyűlés 1993. április 30. 1. sz. nyilatkozatát a gyűlöletet szító szélsőségek ellen, hogy csak néhányat említsek. Magyarország jogállam, amelyben maroknyi szavazattöbblet is eldöntheti, hogy melyik politikai erő kormányozzon - ahogyan az Amerikai Egyesült Államokban is. Magyarország - kiemelten annak előző kormánya - sokat tett a korrupció ellen. A hadsereg civil ellenőrzése maradéktalanul teljesül. A magyar biztonsági szolgálatnak a múltja miatti kockázati tényezőkről természetesen nincs tudomásom, de feltételezem, hogy nem jelentősek. Wallander kimondott politikai kritériumai szerint tehát nem tartozhatunk a NATO nem teljesítő tagjai közé. Ha pedig katonai szempontból vagyunk gyengék, vagy netán elégedetlen fegyvervásárlásainkkal, akkor azokra hivatkozzék!
Wallander azt állítja: a NATO-hoz való csatlakozás előtt "Magyarország beleegyezett, hogy békésen megoldja történelmi területi követeléseit azon szomszédos országokkal szemben, amelyekben számottevő magyar kisebbség él." Ez képtelenség! Magyarországnak több mint fél évszázada nincs területi követelése, s így nem volt mibe beleegyezni. Magyarország az Orbán-kormány idején is azon munkálkodott, hogy a szomszédos országok a NATO tagjai legyenek, mert így a NATO elveinek megfelelően kell bánniuk kisebbségeikkel, és az elvek betartása ugyanúgy számon kérhető rajtuk, mint rajtunk. Így tesz minket a NATO azonos politikai elveket valló közösséggé.
C. A. Wallander elvi értelemben igényes írásába hogyan kerülnek alapvető ismeretek hiányáról árulkodó példák? A nyeglén odavetett antiszemitizmus vádja mellett a szerző Orbán Viktor kormányát nacionalistának is minősíti. Az angol és a magyar nyelvi árnyalatok különbsége miatt nehéz ennek súlyát felmérni. A magyar nyelvben a "hazafias" és a "nacionalista" nagyon mást jelent, de az angol nyelvterületen is tágul a különbség a "nationalist" és a "patriot" szavak között. Orbán Viktor kormánya Magyarország érdekeit következetesen képviselő - azaz hazafias szellemű - kormány volt, és tiszteletre méltó egyenlő partnernek tekintette minden más ország demokratikusan választott kormányát. A hazafias érzés tiszteletet vált ki Európában és az Amerikai Egyesült Államokban is. Még ma is jól emlékszem, ahogyan 1983-ban az akkor iskolakezdő kisfiam a többi gyerekkel együtt szívére tett kézzel állt az iskola előtt reggel felhúzott amerikai zászló előtt. Ugyanazt fejezi ki, mégpedig kevésbé teátrálisan az Orbán Viktor kormányzása idején elfogadott törvény szerint a magyar középületeken lengő nemzeti lobogó. A közös értékek elsődleges fontosságát elismerve jó lenne ismerni egymást annyira, hogy komoly elemzésben ne nevezhessenek egy hazafias kormányt nacionalistának!
Wallander ezt a következő mondattal tetézi: "És mi lenne, ha a magyar választások másképpen alakulnak? A NATO jelenlegi szabályai szerint Európa (?) meg lenne áldva egy olyan rezsimmel, amely más fenyegetések (vajon milyenek?) mellett azt a jogot vindikálja magának, hogy a szomszédos országokban élő magyar kisebbségek nevében beszéljen (speak for!), amely direkt megsértése azon kötelezettségeknek, amelyet Magyarország tett, amikor 1999-ben csatlakozott a NATO-hoz." Orbán Viktor és kormánya soha nem vindikálta azt a jogot, hogy a szomszédos országokban élő magyarok nevében beszéljen, csupán azzal a természetes jogával élt, hogy értük felszólaljon (speak up), és ha módja van rá, segítse őket nyelvi, kulturális identitásuk megőrzésében. Ezt minden európai ország minden kisebbsége esetében közös európai értéknek tartjuk, amely a NATO elveivel is összhangban van.
A vetélkedő politikai erők különbségeiket igyekeznek felnagyítani, és Magyarországon különbségek mutatkoznak a nemzeti érdek képviselete során alkalmazott taktikában. A NATO számára azonban a magyar választások másmilyen kimenetele éppen olyan elhanyagolható különbséget jelentett volna, mint az amerikai elnökválasztás kevés szavazaton múlott másmilyen kimenetele számunkra. Akármelyik demokratikus politikai erő van is kormányon, Magyarország az euroatlanti értékeket magáénak valló, demokratikus, az emberi jogokat törvényeivel érvényesítő jogállam, a korrupció megakadályozására és a biztonság megteremtésére alkalmas törvényekkel, s remélhetőleg olyan gazdasággal, amely minden katonai fejlesztési vállalásának teljesítését lehetővé teszi.
Népszabadság, Fórum, 2002. november 28.
Pálinkás József
egyetemi tanár,
az Orbán-kormány oktatási minisztere