Ha valakinek még ezek után is lettek volna illúziói, azt bunkócsapásként érhették az évforduló alkalmából idén nyáron rendezett londoni tüntetések. Ezeken egyes résztvevők - köztük burkát, azaz csak a szemeket szabadon hagyó, egyébként az egész testet és a végtagokat is befedő köntöst viselő asszonyok - ilyen szövegű táblákat emeltek a magasba: "Az iszlám uralkodni fog az egész világon", vagy "Az iszlám felsőbbrendű, és semmi sem múlhatja azt felül". Kijózanító eredményt hozott a Channel 4 tv-csatorna által megrendelt, július végén elvégzett fölmérés is. Ennek tanúsága szerint a megkérdezett, fiatal (18-24 éves korú) brit muzulmánok egyharmada kijelentette: szívesebben élne a saría (iszlám törvénykezés) hatálya alatt, semmint az Egyesült Királyság törvényei szerint. A brit szigeteken élő muzulmánok 81 százaléka azt vallja, hogy elsősorban az iszlám vallás követőjének tartja magát, és csak másodsorban brit állampolgárnak. Ennél magasabb arányt csak Pakisztánban mutatott ki a nemzetközi felmérés, míg Törökország, Jordánia vagy Egyiptom esetében a nagy-britanniainál alacsonyabb volt a fenti mutató.

Bevándorlás az egykori gyarmatokról

A felsorolt adatok annál is megdöbbentőbbek, mert a britek integrációs politikája, amellyel London a II. világháború után széthullott gyarmatbirodalomból érkezők beilleszkedését kívánta elősegíteni, roppant engedékeny és segítőkész volt. Az 1948-ban elfogadott nemzetiségi törvény (Nationality Act) nagyszerű és Európában páratlan lehetőségeket kínált az - elsősorban az indiai szubkontinensről jövő - bevándorlóknak. Ezért az 50-es években egyre több muzulmán bevándorló érkezett a szigetországba, ahol minden további nélkül megkapták a brit állampolgárságot. A jövevények eleinte sikeresen vertek gyökeret Angliában és csatolt részeiben. Kemény munkájuknak és igénytelen életmódjuknak köszönhetően sokuknak sikerült - kiskereskedőként, textilipari munkásként, fuvarozóként, étteremtulajdonosként - fölemelkedni a brit középosztály soraiba anélkül, hogy valóban be kellett volna olvadniuk a társadalomba.

A legendák övezte brit tolerancia lehetővé tette az egymás mellett élést, a live and let live (élni és élni hagyni) formula érvényesülését. Ha pedig ez mégis csődöt mondott, például amikor rasszista fehér szomszédok erőszakos akciókkal provokálták a jövevényeket, akkor az utóbbiak többnyire engedtek, nehogy veszélybe sodorják törékeny, éppen csak létrehozott egzisztenciájukat. Nyugalom és szorgalom - sokkal többre nem volt szükségük, no meg arra az "általános beleegyezésre, hogy alávetik magukat az ország törvényeinek", mint azt Timothy Garton Ash történész írta. Esetleg még némi lagymatag érdeklődés a királyi család élete, a futball és a krikett iránt.

Az integráció törést szenved

A toleráns multi-kulturális koegzisztencia sokáig jól működött, elsősorban a csillogó Londonban. Ám például Észak-Anglia problematikus iparvidékein a bezárás sorsára jutott textilgyárak nagyszámú pakisztánit és bangladesit tettek az utcára, odadobva őket a szegénységnek. A textilipar időközben teljesen megszűnt, és például Bradford ázsiaiak által lakott Manningham kerületében az emberek 38 százaléka munkanélküli. A muzulmán ázsiai bevándorlók beilleszkedését az újkeletű szegénység és az ezt kísérő kirekesztődés mellett a vallásuk is nehezíti. Muzulmánokként nagyobb nehézségekbe ütköznek a nyugati társadalomban belüli mozgás terén, mint a hinduk, buddhisták vagy keresztények. Míg például a karibi térségből érkezett férfiak fele és a nők egyharmada fehér házastársat választ magának, a muzulmán vallású ázsiaiak szinte kizárólag egymás között házasodnak.

A közös hit ellenére a szigetország muzulmánjai sem alkotnak homogén tömböt. Birminghamben és Bradfordban Kasmír pakisztáni falvaiból érkezettek élnek; a Midland keleti részén Afrikából elűzött, mozgékony ázsiai muzulmánok találtak harmadik hazára. Londonban bangladesiek élnek nagy számban, míg a kikötővárosok (Cardiff, Liverpool, Portsmouth, Southampton) Jemenből és Szomáliából jött muzulmánokat fogadtak be. Aztán ott vannak az európai (boszniai, koszovói) muzulmánok, nem szólva az iszlám hitre áttért több ezer született britről.

Ez a sokrétűség persze gondokat is fölvet az 1,8 milliós közösségen belül. A brit muzulmán tanács (MCB), a legnagyobb ernyőszervezet maga is belső megosztottsággal küzd, miközben kisebb szervezetek nyíltan megkérdőjelezik, hogy állásfoglalásai az egész nagy-britanniai muzulmán közösséget képviselnék. Ám a transzatlanti légi járatok elleni merénylettervek meghiúsítása és 25 fiatal muzulmán lefogása nyomán eltűntek az árkok: a különböző szervezetek vezetői ritkán látott egységben léptek föl és ítélték el a londoni kormányt, azt vetve a szemére, hogy külpolitikájával maga szítja a szélsőségességet. Érveik szerint a bírálat csak azt mutatja, hogy az iszlám követői is a brit társadalom részének tekintik magukat. A brit belügyminiszter azonban "szörnyű balítéletnek" minősítette a 38 szervezet közös levelét. Minisztertársaival összhangban John Reid újfent visszautasította azt a követelést is, hogy a kormány kettőzött erőfeszítésekkel próbálja meg "otthonosabbá" tenni a szigetországot a muzulmán kisebbség számára - például azzal, hogy "magánjellegű kérdésekben" (örökösödés, válás) elismeri az iszlám jogrend, a saría érvényességét.

Apotikus tendenciák- az erőszak dicsőítése


Ilyen elutasítások láttán a muzulmánok körében egyre hangosabban vetődik fel a kérdés: érdemes-e bekapcsolódni a demokratikus politizálásba? A rezignációt csak fokozta a Közel-Keleten történt brit szerepvállalás (iraki háború, Tony Blair kormányfő kiállása Izrael libanoni inváziója mellett), amely a nem kedvelt Egyesült Államok mellett sorakoztatta fel a szigetországot. Még nem olyan régen a brit iszlámról folyó vita azt az alapvetést tükrözte, amelyet a kormány és annak muzulmán tárgyalópartnerei is osztottak: a szélsőségesség idegen a brit muzulmánok nagy többségétől. A téma "ragozása" voltaképpen annak jegyében és érdekében zajlott, hogy a felek megtalálják a helyes szavakat annak megmagyarázására, miszerint az erőszak alkalmazása az iszlám "eltévelyedett" értelmezéséből fakad. Nos, ez a kiindulópont - és vele együtt a kormány és a muzulmánok közötti konszenzus alapja - egyre inkább megkérdőjeleződik.

Friss közvélemény-kutatási adatok azt mutatják, hogy az iszlám vallás szigetországi követőinek a körében aggasztó mértéket ért el a szélsőséges nézetek iránti nyitottság. A NOP intézet által végzett fölmérésből kitűnik, hogy a brit muzulmánok 19 százaléka tiszteli Oszama bin Ladent, az al-Kaida terrorcsoport vezérét. A Populus adataiból pedig az derül ki, hogy 13 százalékuk mártírnak tekinti a tavaly júliusban a londoni metró ellen elkövetett öngyilkos merényletek végrehajtóit.

2001. szeptember 11. óta a brit muzulmánok elszigetelődése érezhetően súlyosbodott, a tavalyi londoni merényletek pedig fokozták a polarizálódást. A hátizsákban hordott pokolgépek detonációja, 52 halálos áldozat és több száz sebesült után a bő kaftánban és megkövült arccal járkáló fiatalemberek némelyike sok esetben úgy néz ki, mint önként stigmatizált "marslakó": idegenek egy idegen országban, brit útlevéllel az asztalfiókjukban.

Ördögi kör ez. Nagy-Britanniában egy átlagos évben a rendőrjárőrök mintegy tízezer járókelőt állítanak meg az utcán igazoltatás céljából. A tavaly július hetedikét követő három hónapban ugyanennyi volt az igazoltatások száma - ám az ellenőrzött gyanúsítottak legtöbbje muzulmán volt. Ami persze haragot váltott ki az érintettekből, s ez a harag csak erősíti azt a dühöt, amelyet ők a brit kormányfő és az amerikai elnök által a terror ellen viselt háború láttán éreznek. Ezt a küzdelmet sok fiatal elégedetlenkedő egyszerűen "az iszlám elleni háborúnak" véli. "Háborúban állunk, és én katona vagyok" - mondta bő egy évvel ezelőtt egy fiatal brit muzulmán videoszalagra. Nem sokkal később egy londoni metrószerelvényen felrobbantotta magát, tucatnál is több utastársát rántva magával a halálba. A Scotland Yard becslése 800 és 1200 közé teszi azoknak a fiatal brit muzulmánoknak a számát, akik készek követni a példáját.

MTI - fidesz.hu