A kormány, amelyik szorult helyzetéből úgy próbál menekülni, hogy közben magával húzza a víz alá, ami csak a keze ügyébe kerül. De nézzük meg egy kicsit alaposabban a levegő után kapkodó fuldoklót és gondolkodjunk el azon, hogy valóban fuldoklik-e, vagy csak úgy tesz?! Lehet, hogy alaposan kifundálta, hogy hova is futtatja majd ki az ebben a pillanatban kétségbeesettnek látszó pénzbeszedési kísérleteit?

1995. márciusában, a Bokros-csomag bejelentésekor pontosan ugyanazokkal az érzésekkel szembesülhettek a felsőoktatási hallgatók, mint amilyenek 2006-ban, a felsőoktatási tandíj bevezetésének hallatán foghatta el őket. A két időpont között több mint 11 év telt el, mégis, legalább három ponton kísérteties hasonlóságok lelhetők fel a történtek közt:

1. 1995-ben és idén is a tandíj létét alapvetően finanszírozási, államháztartási ügyként kezeli a kormányzat, holott akkor is, azóta is világos: a tandíj léte vagy nemléte elsősorban társadalompolitikai kérdés.
2. A tandíj kivetése az aktuális kormány által mind a két esetben felsőoktatási reform-elemként, sőt a reform legfontosabb, elengedhetetlen részeként neveztetett meg.
3. Mind a két alkalommal sejteni lehetett, hogy megtörténik, a Bokros-csomag tandíját és a mostani bejelentést megelőzően is hónapokig tagadták kormányzati vezetők, hogy erre a lépésre készülnének.

A Gyurcsány-kormány látszólag semmit nem tanult az 1995-ben történtekből. Az általános tandíj-rendszer - amelynek léte amúgy nem ab-ovo elutasítandó - bevezetéséhez ugyanis három feltételnek kell teljesülnie:

1. a tandíjszedés rendszere segítse a felsőoktatási képzés lehetőségéhez és javaihoz történő hozzájutás igazságosságát;
2. a felsőoktatás rendszerének a mindenkori hallgatók - és az egész társadalom - igényeinek megfelelő, jobbító átalakítása igazolja és indokolja a hallgatói terhek növelését;
3. a tandíj bevezetése, illetve a tandíjszedés rendje és szabályai előkészítettek legyenek.
2006 nyarának végén, az eddig megismert kormányzati elképzelések alapján - bár, megismétlem, önmagában egy esetleges tandíjrendszer léte nem feltétlenül lehetetlen elképzelés - a tandíjrendszer, hasonlóan az 1995-öshöz, pontosan azokon a helyeken hibázik, ahol a legerősebbnek kellene lennie. És amelyeken végül is 1998-ban megbukott és eltűnt.

Vegyük sorra a fenti pontok szerint a kormányzat mostani terveinek tévedéseit.

1. A tandíj igazságossága
Hazánk fiatalságának körében a tanulásnak, a továbbtanulásnak, a képzettség és a szakma megszerzésének - minden ellenkező híresztelés és vélemény ellenére - még mindig van becsülete. A tandíj mostani bevezetésére vonatkozó elképzelés éppen a tanulásba vetett hitet rombolja. Az ekkora mértékű tandíj, és az, hogy általános lesz, a kisebb anyagi tehervállalásra képes családokat és fiatalokat fogja elriasztani a felsőoktatástól.
2. A tandíj reformeszköz
A felsőoktatás szükséges, de meg nem valósított átalakításainak elmaradását szívesen fogják a tandíj hiányára. 1995-ben még nem volt kredit-rendszerű oktatás, nem valósult meg a felsőoktatási intézmények integrációja, nem volt diákhitel. Ezeknek a - már akkoriban is - teljesen világosan látható, szükségszerű lépéseknek a megtételét vagy a lépések előkészítését a tandíj azonnali és brutális bevezetésével próbálták "kiváltani". A felsőoktatás működésében ma is világosan láthatóak a hibák. A tandíjjal, mint a hallgató "megrendelői" pozíciója kialakításának eszközével kikényszeríteni az egyetemek és főiskolák átalakítását illúzió. Számoljunk le egyszer és mindenkorra ezzel a tévképzettel: a hallgató sosem lesz megrendelő az intézményével szemben. A megrendelő ugyanis pontosan megnevezi, hogy milyen szolgáltatást vagy árut kér. És azt is kapja, mert különben nem fizet. A tandíjjal - ezzel a 2006-os magyar rendszerrel legalábbis - a hallgató szimplán megveszi a diplomáját. Beleszólása az intézmény képzésének módjához, tartalmához nincs vagy legfeljebb áttételes. A költségtérítéses hallgatók esetében már régóta ismert az a helyzet, amikor a hallgató közli: kifizette a diplomáját, nehogy már teljesítményt is kérjenek tőle.
3. A tandíj rendszer bevezetése előkészített, megvitatott
Az előkészítés, a hatástanulmányok meglétének hiányát nem lehet magyarázni. A tandíj - bevezetésének hónapokon keresztül történő letagadása ellenére megvalósuló - bevezetése a felsőoktatás egészének szellemiségét fogja rombolni. Bár nyilvánvalóan nem akkora mértékben, mint a közoktatásban, a felsőoktatásban is jelentős szerepe van a pedagógiának. A most bevezetendő tandíj pedig a pedagógia egyik alapelvét, az őszinteséget sérti. A felsőoktatás egyik - és nem a legjelentéktelenebb - szereplője, a kormány nem mondott igazat. Mást mondott és mást tett. Ennek hatása hosszútávon kiszámíthatatlan.

1995-ben a hallgatói önkormányzatok és a hallgatók nem a tandíj ellen tiltakoztak. Akkor is, most is konzekvensek azt állítják: lehet a tandíjról beszélni, de annak az önmagáért történő bevezetése értelmetlen és káros. 1995. októberében egy hétig virrasztottak a hallgatók a Kossuth téren, majd a virrasztás lezárásaként közel 60 000 hallgató tüntetett ugyanott. Sorra szerveződtek az intézmények falain belüli demonstrációk és nagygyűlések. Az oktatói kar, a rektorok és a főigazgatók közül is sokan csatlakoztak a megmozdulásokhoz, személyesen jöttek el a hallgatók gyűléseire, sokszor támogatólag fel is szólaltak. A demonstrációk eredményeképpen a tandíj akkor tervezett havi 12 000 forintjából végül 2000 forint lett és a kormányzat ígéretet tett a hallgatói juttatások reformjára. 1998-ban a polgári kormányzat törölte el az egységes tandíjat. Az 1995-ös tandíj mértéke ötöde volt a most bevezetni szándékozottnak.

De lehet, hogy nem látjuk a fától az erdőt? Lehet, hogy a tandíjnál többről van szó? Pillantsuk a tandíj-rendszer "mögé", a lényeget ugyanis ott leljük föl. A tandíj bevezetése - amennyiben megtörténik - egy súlyos folyamat első lépése lesz. A tandíj mögött felsejlik a felsőoktatás privatizációjának képe. Az ekkora mértékű, félévi minimum 105 ezer forintos tandíj bevezetésével jószerével megszűnik az államilag finanszírozott felsőoktatási képzés - persze kutatást, fejlesztést, létesítmény-fenntartást egyelőre továbbra is fizet az állam -, a hallgatók döntő többsége gyakorlatilag maga fogja finanszírozni a saját képzését. Ez azonban csak az első lépés. A felsőoktatási törvénynek a kormánytöbbség által elfogadott - de a köztársasági elnök által Alkotmánybírósághoz küldött, ezért egyelőre hatályba nem lépett - módosítása tovább erősíti az intézmények gazdasági tanácsait. Ezeket a testületeket - amelyek tele vannak kormányzati és magánszférából érkezett delegáltakkal - a törvénymódosítás a felsőoktatási intézmények vagyonának, fejlesztéseinek áruba bocsátására ösztönzi. Ezek a "hatékonyságjavító kiszervezések" az egyetemi innovációk "eladását", az intézmények bevételeinek növelését szolgálják majd. Ez lesz a második lépés. Aztán felmerül majd annak lehetősége, hogy az egyetemek-főiskolák ezekbe a cégekbe apportálják az épületeket, műszereket is. Egy kis idő elteltével a hallgatók az egyetem vagy főiskola cégébe fizetik be a tandíjat, és az intézmény innen fizeti ki az oktatóit. Egyetemeink, főiskoláink nevének rövidítésének végéhez hozzácsapják a kft-t. vagy az rt.-t: a folyamat a végén az állami felsőoktatás teljes magánkézbe adása áll, hiszen - mint halljuk mindennap - az állam nem jó gazda. A szabad piac jobban megoldja majd a felsőoktatás működtetését is.

A tandíj bevezetése egy hosszú, ma még beláthatatlan következményekkel járó folyamat első lépése is lehet. Ezért is nagy a felelősség a hallgatókon, és nem pusztán a saját sorsuk okán. Okos, felkészült és szellemes fellépésük több legyet üthet egy csapásra: az egész magyar felsőoktatási szféra problémáira - köztük a kormányzati hibákra - és a megoldási módokra irányíthatja rá a figyelmet. A tandíj ügye több mint pénzbeszedés. A lényeg a mögötte zajló folyamatokban van.

Szabó László, főiskolai adjunktus, a HÖKOSZ volt elnöke, az 1995-ös tandíj-ellenes tüntetések egyik szervezője