Udvardy Zoltán írása, www.mno.hu

"A magyar miniszterelnökre nem nehezedik olyan, alkotmányos kötelem, hogy ünnepelje azt, amit magyar embernek nem kell ünnepelnie. Medgyessy Péter azonban átlépte azt a vonalat, amely a tudomásulvétel és az ünneplés között húzódik. Vonakodnék ugyan azt mondani, hogy ő december 1-jét "megünnepelni ment el" tegnapelőtt a Kempinskibe (amely ráadásul nem is román felségterület, mint a nagykövetség, hanem magyar), de volt itt kétségen felül egy Rubicon, s ő átment rajta. Bátor ember" - dicséri a szerző Medgyessy tettét.

Különös időket élünk. Nem véletlen, hiszen a nép bölcs (?) döntésének alapján olyan politikusok birtokolják újra a hatalmat, akik nemrég még ''különös embereknek'' neveztettek. Más idők ezek, különböznek a normális, megszokott időktől: más a szavak jelentése is. Hiszen úgy tudtuk, bátorság volt végre, negyven év pofonjai és börtönbüntetései után kimondani, hogy Erdély továbbra is nemzeti létünk, múltunk és igenis: jelenkori történelmünk része. Úgy tudtuk, bátorság ahhoz kell, hogy egy magyar miniszterelnök kimondja végre, amiért negyven éven át előbb kötél, majd börtön járt, hogy a nemzet és az ország határai nem esnek egybe. De ezek most más idők.

"A magyar-román viszony jelene, jövője nem nyugodhat azon, hogy hovatovább egy évszázada Erdélyt "elcsatolták".

Mi másképp tudjuk. Nem ''elcsatolták'', hanem elcsatolták, így, idézőjel nélkül. Negyven év bilincse, megalázása van abban az idézőjelben, a megkérdőjelezhetetlen igazság megkérdőjelezése. Az egy évszázad pedig teljességében nem állja meg a helyét: 1940-44 között magyar katona kérte az útlevelet Sepsiszentgyörgytől keletre, Észak-Erdély határánál, s a Szovjetunió részéről 1945-ig eldöntetlen kérdés volt, hogy a terület melyik országhoz tartozzon a háború után. Az ellenfeleikkel nem túl kesztyűs kézzel bánó szovjeteket is sokkolta ugyanis a területre visszatérő román félkatonai alakulatok brutalitása, esztelen vérengzése. Szárazajtán például baltával vágták le székely férfiak fejét - így született újjá a modern Románia.

De a miniszterelnöknek tisztában kell lennie azzal, hogy gesztusa értetlenséget, rossz érzéseket, föltehetően döbbenetet is keltett imitt-amott. Lehet, hogy számolt ezzel, nem tudom. Mindenesetre magyar embertől ép ésszel nem lehet elvárni azt, hogy pirosló arccal, lobogó zászlók alatt menetelve örüljön 1918. december 1-jének, akár koccintson rá.

Nem bizony. Csak Medgyessytől.

De ha már egyszer tudomásul vesszük azt, ami jóvátehetetlen és visszafordíthatatlan; ha azt mondjuk, hogy az irredentizmus háborút jelent, és ebből nem kérünk; akkor és attól még mások tudomásul vehetik, hogy ami nekik okot ad az ünneplésre, az nekünk nemzeti trauma volt.

Nem veszik tudomásul. 1918 óta nem hajlandók rá. Ez az a realitás, amit végre föl kéne fognia a mindenkori magyar vezetésnek. Az irredentizmus pedig - önmagában - nem jelent háborút. Ettől még nem kell azonosulnunk az irredentizmussal, hiszen másképpen is ki lehet fejezni szolidaritásunkat. Az viszont igaz, hogy a tutyimutyiság, a másik fél akarata után totyogó igen-bólogatás katasztrófákhoz vezet. Kádár cinkos kézfogásai a Kárpátok Géniuszával kétmillió magyar embert taszítottak Erdély történelmének legkilátástalanabb zsákutcájába; Grósz Károly rövidlátása csúfos diplomáciai kudarcot eredményezett. De voltak olyan politikusaink is, akik nem a diktátorok begyűjtött kézfogásainak számát növelték, hanem az ország területét; s olyanok is, akik képesek voltak békésen, irredentizmus és háború nélkül megkezdeni a nemzet újraegyesítését. Igaz, egyikük sem volt ''különös'' ember.

Medgyessy "rásegíteni" vélhetett arra, hogy a magyarság számára zöld fény gyúljék, ha kell. A kis baj az, hogy nemcsak a románok éhesek a jelképekre, mi is. Én akkora jelképes gesztust Nastasétól, mint Medgyessytől, még nem láttam.

Traiasca Medgyessy! Régebben Ceausescu elvtársat éltették így Romániában: Traiasca, Ceausescu, éljen Ceausescu! Azt is lehetett olvasni róla, hogy akkora politikust, mint Ceausescu, még nem láttak. Tegyük hozzá: eddig.