Tarthatunk tőle, az eredmény sem lesz más, mint 1995 májusában.

Röviden: a végtelenül beszédes nevű Nagycsaládosok Országos Egyesülete, azaz a NOE (ejtd: Noé!) most is a legfontosabb igazságokat mondta el. És most is hiába.

Ha valakiknek, hát a nagycsaládosoknak van joguk arról beszélni, hogy miből lesz magyar jövő. Ők alkotják a legjobban definiálható társadalmi csoportot, amelyik a nap 24 órájában hasznos, országépítő. Ők azok, akik éjjel és nappal egyformán szolgálatban vannak. Akik nem alszanak, ha beteg a gyermek, akik reggel kialvatlanul is viszik iskolába a hatévest, akik utána ledolgozzák a nem nyolc, hanem gyakorta majd' kétszer annyi órájukat, és akik aztán este nem lehetnek fáradtak, mert miért is lennének? Hiszen ott vannak a gyerekek.

Ők a haza igavonó barmai. Ők nem privatizáltak, ők fizetnek adót, őket lehet mindenhol utolérni, ha a költségvetésnek pénzre van szüksége. Nekik emelik legjobban a gáz, a villany árát, ők részesülnek majd vizitdíjban (receptdíjban, dobozdíjban, mindegy, csak fizessenek), ők fizetik be a 20 percentre növelt áfából a legtöbbet az élelmiszerért, és az ő gyermekeik iskolájából bocsátják el a legtöbb tanárt, a gyermekorvosi rendelő a legelhanyagoltabb, a gyermekkórházak leépítéséről döntött először a miniszter.

Cserébe viszont ők adózhatják arányosan a legtöbbet. Tavaly egy háromgyermekes család létminimuma 186.146 forint volt havonta, a KSH számításai szerint. Nem hiszünk a KSH-nak, és erre minden okunk megvan, amióta Pukli elvtárs (és áttételesen Katona elvtárs) vezeti, és hogy gyanúnknak nyomatékot is adjunk, idézzük ugyanabból a KSH-jelentésből azt is, hogy szerintük egy háztartás havi létminimuma 114.034 forint. Volt, tavaly.

És most ne is bonyolódjunk bele abba, hogy mennyi most, illetve mennyi lesz jövőre. A viszonyok ismeretéhez legyen elég annyi, hogy az iskolaépületek fűtésszámlája idén télen több, mint 60 százalékkal lesz magasabb a 2005. őszinél.

Lényeg az, hogy a nagycsaládos keresőt sokszorosan bünteti az adórendszer, amiért gyermeket merészel eltartani. A KSH szerint a hivatalos minimálbérnél kevesebb, 56.408 forint (volt tavaly) az egy felnőttre szóló létminimum értéke, tehát aki létminimumon keres, az adómentes. Ha felnőtt.

A gyermek, az más. A gyermek adózzon! Pontosabban a szülője. De csak az a szülő adóköteles, aki maga neveli a gyermekét, aki beadja állami gondozásba, annak nem kell bíbelődnie ilyesmivel. Visszatérve a háromgyermekes szülőre, az ő létminimumához kb. 300 ezer forintos havi keresetre kell szert tenni, ami után viszont lehet adózni bő százezret. Havonta. A nagyvonalú szocialista-liberális kormányzat pirulás nélkül teszi zsebre a pénzt, és szívesen küld rendőrt, végrehajtót érte, ha valaki nem adná. (Ez nem vicc, tessék átnézni a legújabb adónyomozási folyamatokat.) Pártunk és kormányunk szerint, aki öt gyermeket nevel és nem halt még éhen, az bűnöző. Ne csodálkozzon a kedves apuka, ha vagyonosodási vizsgálatnak vetik alá a közeljövőben, és ha minden a nyomozók szájíze szerint alakul, akkor megfordul a bizonyítási teher, és lesz szíves hitelt érdemlően bebizonyítani, hogy miből vett kenyeret tavaly februárban, mert ennyi pénzből, amennyit keresni tetszik, nem lehet megélni, ergo ön, kedves apuka, egy bűnöző. Itt tartunk.

A NOE, hősies harcában, megfogalmazta a Mit kíván a magyar gyermek? című 12 pontját, amely vállaltan az 1848-as pontokra hajaz.

Szép ez a 12 pont, különösen az első és a tizenkettedik. Az első ("Kívánjuk a gyermekvállalás szabadságát, a gyermeket vállalók megbecsülését!) rögvest leszögezi, hogy a nagycsaládosok szemében nem a pénzről van szó elsősorban, hanem az emberségről.

Az utolsó pont olvastán pedig különös öröm töltötte el e sorok íróját, mivel évtizede (egészen pontosan a Bokros-csomag óta) hajtogatom mindenhol, szóban és írásban, hogy ha a szülőnek kötelességei vannak a gyermeke miatt, akkor jogai is legyenek miatta. És demokráciában a legfontosabb politikai jog a választójog. Így hát:

Éljen a 12. pont: Szavazati jogot minden magyar állampolgárnak! Amit a NOE is úgy ért, hogy a gyermek jogi képviselője gyakorolhassa helyette, elvégre minden költség is őt terheli.

Ennyi öröm után térjünk a gondok számba vételére.

Szomorúan kevesen voltak a NOE-demonstráción. Tizenegy esztendővel ezelőtt nagyságrenddel többen vettek részt a tüntetésen.

Nem azért voltak kevesen, mintha a NOE kiáltása nem visszhangzott volna a nagycsaládosok szívében és gondolatvilágában.

Azért voltak kevesen, mert KEVESEN VANNAK. "Amerikai" szóképpel élve, afféle rezervátumbeli indiánokra asszociálnak sokan. Mit akar itt néhány tízezer csodabogár, a maga avíttas nézeteivel, életvitelével?

És éppen kis létszámuk bizonyítja mindennél ékesebben, hogy igazuk van.

A szeptember 16-ai tüntetés ismét megmutatta: túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a 24. órán is túl vagyunk már. A mai felnőttek a saját történelmi ítéletüket írják alá, ha nem hallgatnak a NOE-tüntetés üzenetére.

Ha a nagycsaládosok jogos megállapításai nem mennek át azonnal a kormányzati gyakorlatba, akkor a most aktív nemzedék megérdemli, hogy vénségére éhen haljon. Ami a mai gyermekek sérelmére évtizedek óta folyik ebben az országban, az mérhetetlen történelmi bűn, egyfajta nemzeti öngyilkosság, emésztő "lassu halál", és éppen a Bokros-csomag szörnyű következményeinek fényében mondhatjuk:

Most vagy soha!

Nyiri János, gondola.hu