Jó napot kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Szeretettel köszöntöm a kongresszusra érkezett vendégeket, a diplomáciai testületek képviselőit, megkülönböztetett tisztelettel Pöttering frakcióvezető urat és örömmel köszöntöm a kongresszus minden küldöttét, jó napot kívánok.

Valóban, a tisztem az volna, hogy az "Európa a jövőnk, Magyarország a hazánk" címet viselő vitairatot itt most bemutassam. A helyzetemre ráillik az a valamikor, talán százegynéhány éve az angol Parlamentben megesett történet, ahol a szónok a következőképpen kezdte mondandóját: "mielőtt elmondanám a beszédemet, engedjék meg, hogy mondjak Önöknek valamit".

Nos, hát én is így vagyok ezzel.

Kedves Barátaim! Jövő hét végén Koppenhágában véget érhet egy utazás. Lezárulhat egy korszak, amelyet Európa kettéosztottságának neveztünk. A XX. századig, a kontinens nemzeteinek egymás közötti és időnként súlyos véráldozatokat eredményező konfliktusai ellenére Európa egészen a XX. századig egységes volt. Egységét a közös kultúra, a kereszténységbe kapcsolódó gyökérzet, e kettő együtt adta. Ezt a gyökérzetet próbálta kiszakítani, ezt a kultúrát akarta szétverni a szocializmus két egymást követő változata, a nemzeti szocializmus és a nemzetközi szocializmus. A nemzetközi szocializmus 1990-es Magyarországi bukása után a rendszerváltoztató politikai erők számára természetes volt, hogy erejüket az európai újraegyesítés szolgálatába állítsák. 12 éves munkánk teljesedhet ki egy hét múlva. Valóban, mint azt előbb is hallhattátok, nekünk jutott osztályrészül az a feladat, hogy vezető kormánypártként megkezdjük a csatlakozási tárgyalásokat. A munka dandárját el is végeztük, több mint 20 fejezetet sikeresen megtárgyaltunk és lezártunk, s ezzel elindítottuk Magyarországot a sikeres csatlakozás ösvényén. Ezért a munkáért külön elismerés és köszönet illeti - hiszen ez hatalmas munka volt - a polgári kormány külügyminiszterét, Martonyi János urat, akit ez alkalommal külön is köszöntök itt körünkben.

Tisztelt Kongresszus!

12 évvel ezelőtt a szocialista fogságból frissen szabadult nemzetként az Európai Unió volt számunkra a vágy titokzatos tárgya. Ahogy oly sokszor a magyar nemzet történetében, a szerelem eleinte viszonzatlan volt. Viszonzatlan volt, mert a '90-es évek elején hiába reménykedtünk az Európai Unió gyors kibővítésében, az Unió a visszatérni akaró országok felvétele helyett saját államainak, tagállamainak együttműködését mélyítette el, megalkotta a maastrichti szerződést, évtizednyi munkát adott ezzel saját magának és befelé fordult. Nekünk a reménybeli gyors csatlakozás helyett csak társulási szerződés jutott. Ezzel elkezdődött a közép-európai nemzetek történelmének az a korszaka, amikor az Európai Unióhoz való csatlakozás időpontja egyfolytában öt évre volt tőlünk az ígéretek szerint.

Közben, ahogy lenni szokott, egyre inkább kiismertük leendő partnerünket. Megismertük kevésbé előnyös vonásait is. A vágy titokzatos tárgyából szép lassú, de biztos folyamat eredményeképpen a vágy pőre tárgya lett és egyre több magyar kérdezgette magától, hogy vajon izgalmas titokzatosságát elvesztve a maga hús-vér valóságában a vágy meztelen és immáron csupasz tárgyaként, így is kell-e még? Hiába, a szép rögtön kell, az igazra alszunk egyet.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves barátaim!

Akármilyen hosszú is volt az út, végre valahára kaptunk egy meghívót, felvettük a legszebb ruhánkat, hiszen már régen megmondták és mi megértettük, hogy rongyosan nem mehetünk egy ilyen fényes társaságba.

12 évig azért dolgoztunk, hogy legyen elegendő pénzünk arra, hogy elmehessünk egy rendes szabóhoz. Méretre igazított, elegáns ruhánkban végül is elmentünk a megadott címre. Vörös szőnyeg helyett tarra nyírt, komor tekintetű, sorszámokat osztogató őrző-védőkkel találtuk magunkat szemben.

Baráti ölelés helyett - ne szépítsük - úgy kellett magunkat beverekedni a házba. Ekkor fogtunk gyanút először. Másodjára pedig akkor, amikor a kabátunknak már nem jutott hely a fogason. Ekkor nyilallt belénk a felismerés: talán amíg mi a szabónál a felkészüléssel bíbelődtünk, a ruházatra kevésbé kényes vendégek, más vendégek már egymás lábát taposták a szűknek bizonyult előszobában.

Nos, kedves barátaim, itt állunk most. Bár a nem is olyan régen még mestermunkának talált ruhánk a nagy tülekedésben kissé gyűrött és pecsétes lett, mégis csak az a hír járja, hogy jövő héten Koppenhágában kinyitják a szalon ajtaját.

Kedves barátaim!

Jobb helyeken úgy szokás, és itt is így esett, hogy a menükártyát időben kifüggesztik. Egy emberöltő óta vártunk erre az olvasmányra. Talán a túlságosan hosszúra nyúlt várakozás, talán az évtizedekig csajkázott börtönkoszt vagy a mai európai gasztronómiai divatok teszik, de így első látásra a mi közép-európai gyomrunknak kissé soványnak, szinte diétásnak látszik az ajánlat. Ezzel még csak megbirkóznánk, de az ajtó résein keresztül úgy tűnik, mintha evőeszközből is kevesebb lenne az asztalon. Meglehet, eredetileg talán kevesebb vendégre számítottak.

Mit lehet tenni ilyenkor, kedves barátaim?

Az ilyen kínos és kényelmetlen helyzetben egy igazi úriember, ha már elfogadta a meghívást, megőrzi hidegvérét. Nem engedi, hogy a zavaros körülmények eltereljék figyelmét a menükártyáról.

Lássuk csak, kedves barátaim! Ha minden támogatási formát, amelyet nekünk szán az Európai Unió, összeszámolok, az agrártámogatásokat, a strukturális és kohéziós alapból érkező összegeket, akkor az unió becsléseit is iránytűként elfogadva azt mondhatom nektek, hogy kb. 40%-át kapjuk meg annak a támogatásnak, mint ami egyébként járna. Nem örülünk ennek, de meg lehet fontolni a tárgyalópartnereinknek azt az erőteljes érvét, miszerint nincs több pénz. Az azonban már mindenképpen el kell bennünket gondolkoztasson, hogy ha a támogatásból a nekünk járó összegnek csak a 40%-át kapjuk meg, akkor miért gondolja azt az Európai Unió, hogy ugyanakkor már az első teljes évtől, 2005-től kezdődően a ránk eső kötelezettségek, vagyis befizetések 100%-át kell azonnal teljesíteni.

Kedves barátaim! A jogok és kötelezettségek egyensúlya minden polgári társadalom alapja. Az Európai Unió egy polgári társadalom. Joggal lépünk fel tehát a tárgyalások utolsó pillanatáig azzal az igénnyel, hogy a jogokat és a kötelezettségeket összhangba kell hozni.

Kedves barátaim! Ha az agrártámogatásokat nézem, akkor az úgynevezett közvetlen kifizetések egyébként jelentős összegét jelentő támogatásából úgy tűnik, eleinte csak 25%-ot, a nekünk járó összeg 25%-át ítélik meg, s aztán később majd a tervek szerint 9-10 év alatt érik el a 100%-ot.

Biztosan vannak itt Győr-Moson-Sopron megyéből érkezett küldöttek is, ha más nem, hát maga Szájer képviselőtársam. Hogy is fog ez majd festeni? Egy burgenlandi parasztgazda, mondjuk ha gabonát termeszt, hektáronként mintegy 70-75 ezer forintot kap direkt kifizetésként, míg a tőle 100 méterre gazdálkodó Győr-Moson-Sopron megyei gazda pedig ennek 25%-át. És ez majd így megy éveken keresztül.

Kimondhatjuk, jogos az igénye a közép-európai országoknak, hogy a tárgyalások még hátralévő időszakában jelentősen magasabb kezdőösszeget és sokkal rövidebb átmeneti időt kérjünk saját gazdáink számára. Azt pedig már végképp nem tudjuk elfogadni elvi alapon sem, hogy az Európai Unió nem akarja megengedni nekünk, hogy ezt a 25%-ot, ha már több pénzt nem ad, a 100%-os jogosultság mértékéig legalább a saját költségvetésünkből kiegészíthessük. Arról alkudozunk most, hogy 40 vagy 50%-ig tehetjük-e ezt meg.

Kérdezem én, kedves barátaim, mi ennek az elvi alapja? Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim! A legnagyobb gond nem is itt van. Az Európai Unió által megajánlott mezőgazdasági termelési kvóták jelentősen elmaradnak attól, mint amit még a polgári kormány megfogalmazott és tárgyalási ajánlatként benyújtott. Olyan termelési kvótaszámok forognak ma a tárgyalóasztalok körül, amelyek lehetetlenné teszik, hogy az egyébként jó adottságú, megerősödésre képes magyar mezőgazdaság egy bizonyos fejlődési szint fölé emelkedhessék. Arra kell tehát kérnünk a kormányt, sőt, erőteljesen arra kell felhívni a figyelmét, hogy a kvóták ügyében, ahol nem egységes elbírálás van a csatlakozni akaró országoknak, hanem minden nemzetnek külön testreszabott feltételeket kínálnak, nos, a mezőgazdasági kvóták ügyében egy tapodtat sem, vagy legfeljebb egyetlen tapodtat hátráljon.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mint látható, vendégeskedés helyett valójában egy éles vita és küzdelem kellős közepén találtuk magunkat. Szeretném, ha nem hinnék, hogy a tárgyalások lezártával, miután beléptünk az Európai Unióba, ez a küzdelem véget ér. Nem, kedves barátaim, akkor kezdődik egy másfajta küzdelem, az Európai Unión belüli államok egymással folytatott vitái és küzdelmei. Aki azt reméli, hogy a belépés után az éteri béke vagy a jóízű ebéd utáni szunyókálás vár rá, téved. Olyan ez, mint amikor a kishal odalép a nagy halhoz, és azt mondja neki: Ön idősebb és tapasztaltabb mint én, megmondaná nekem, hogy hol találom az óceánt? Hiába keresem. Az óceán, így az öreg hal, az, amiben úszol. De hát ez csak víz - mondta a fiatal hal és elégedetlenül tovább úszott, hogy folytassa a keresést.

Nos, ne járjunk így, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Jobb, ha szembenézünk a valósággal, európai uniós tagnak lenni állandó nemzeti érdekekért folytatott küzdelmet jelent. Nos, ezek után ha már ezt az étvágygerjesztő rövid bemutatást sikerült megtartanom, akkor most tegyük fel, mondhatnám úgy is, a kérdések kérdését, amely talán így hangozhat: ha igaz, hogy a belépés után további küzdelmek várnak ránk, ha igaz, hogy a belépés gazdasági feltételei rosszabbak, mint azt valaha bárki is gondolta volna közülünk, ha a belépés feltételei számos ponton keresztezik a fair verseny, a józan ész és a méltányosság elvét, érdemes-e még így is belépnünk az Európai Unióba?

Nos, kedves barátaim, azért jöttünk ma itt össze, hogy erre a kérdésre igennel válaszoljunk. Igen, még így is érdemes. Erről a gondolatról, erről az álláspontról szól a kezetekben tartott vitairat. Érdemes még így is belépnünk.

Először is azért, mert a polgári kormány négy éve bebizonyította, hogy a nemzet érdeke és az európai újraegyesítés egységbe foglalható. Európa a jövőnk, Magyarország a hazánk.

Természetesen mindig vannak olyanok, akik a nemzet érdeke fölé helyezik az úgynevezett nemzetközi elvárásokat. Régen moszkovitáknak, ma brüsszelitáknak mondhatnánk őket. Vicces, amikor az új eurószervilisek, az új brüsszeliták, akik a Varsói Szerződést és a KGST-t védték, amikor mi már az európai újraegyesítés céljaiért dolgoztunk, kioktatnak bennünket európaiságból. Amikor hallom őket, én nem bosszankodom, inkább mindig csak mulatok, mert az a történet jut eszembe, melyben egy kocsis szerepel, akinek egyszer csak megtorpan a lova. De ez a kocsis ott a bakon csak üti, vágja, ösztökéli, hogy gyí. Aztán lekászálódik a bakról, és előremegy megnézni, hogy mi a gond. Látja, hogy egy szakadék tátong az úton. Komótosan visszamászik a bakra és elkiáltja magát: Helyesbítek: hó.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Másodszor azért mondjunk igent, javaslom én nektek, az ilyen körülmények között való belépésre is, mert az Európai Unió célja és értelme, talán mondhatom: végső célja és végső értelme az országhatárok, nem a nemzetek feloldása és a népek összekapcsolása. Egyre kisebb a szerepe a korábbi világpolitika által megrajzolt határoknak. Ez elemi magyar érdek. Ha belépünk az Európai Unióba, - bár lesz néhány átmeneti nehéz esztendőnk -, mégiscsak sok millió magyar érezheti majd magát egyre közelebb hozzánk.

Harmadszor: Azért mondjunk igent, mert Magyarország méretei nem teszik lehetővé, hogy elzárkózzunk a külvilágtól. Csak a világszintű gazdasági versenyben való helytállás biztosíthatja nemzetünk jövőjét.

Negyedszer: Kérem, azt is tartsátok emlékezetetekben, hogy az Európai Unióban egyre nő a nemzeti identitás szerepe. A tagállamok felismerték, hogy a nemzetek gyengülése egyúttal az Európai Unió felolvadását, karakterének, értékeinek elvesztését is jelentené a globalizálódó világban.

Ötödször: Ötödik érv az igenünk mellett, hogy az európai csatlakozással olyan többleterőt nyerhetünk, amely elősegítheti nemzeti fejlődésünket. Bár be kell vallani, hogy a többleterő messze elmarad a várakozástól, ráadásul a 2007-től induló új, hétéves költségvetési szakaszról még nem lehet ismeretünk, de a francia elnök és a német miniszterelnök erre vonatkozó előzetes megállapodása több mint aggasztó jel.

Kedves barátaim! A csatlakozás önmagában nem eredményezi majd hazánk versenyképességének javulását, és nem eredményezi automatikusan az életszínvonal emelkedését. Ha rosszul csatlakozunk, csalatkozni fogunk és az emberek elégedetlenek lesznek. Jól csatlakozni azt jelenti, hogy megragadjuk az Európai Unió által kínált lehetőséget. A 2003-as költségvetésnek az lenne az igazi hivatása, hogy még egy utolsó, jelentős segítséget adjon a gazdáknak, a kis- és középvállalkozóknak, a családoknak és a nyugdíjasoknak.

Igen, kedves barátaim, nemcsak a vállalkozóknak, de a családoknak és a nyugdíjasoknak is, mert az Európai Uniós csatlakozást követően - bár vita van arról, hogy milyen gyorsasággal - de mind az árak, mind a bérek emelkedni fognak majd. De a magyar ember azt is tudja, hogy ha az árak és a bérek kiegyenlítődéséről van szó, akkor valahogy az árak kiegyenlítődése mindig gyorsabban halad, mint a béreké. Ezt a tudást kellene tükrözze a 2003-as költségvetés. Azonban a 2003-as költségvetés, amelynek a szakértők már azelőtt feladták az utolsó kenetet, hogy hatályba léphetett volna, nos, ez a költségvetés erre teljesen alkalmatlan.

A 2003-as költségvetés és a jelenlegi gazdaságpolitika, ha nem változik meg, akkor a csatlakozás után súlyos helyzetbe kerülhet Magyarország. Hiába kínál lehetőséget a megerősödésre az Európai Unió, ha mi nem tudunk majd élni a lehetőséggel. Valahogy úgy, ahogy a történetben az orvos megkérdi János bácsit, használt-e az erősítő szer, amit a múlt héten írtam fel magának? Erre János bácsi: nem bírtam letekerni a kupakját.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Nem kellene így járnunk. Szokás néha azt mondani, hogy az Unió egyik biztos alapja a német-francia kézfogás. Azt gondolom, kedves barátaim, nekünk hitet kellene tennünk az Európai Unión belül majd tovább élő közép-európai identitás mellett. Ez lehet a mi kézfogásunk.

A közép-európai eszme, kultúra és gazdasági erő érdekében az elmúlt négy évben sokat tettünk. Ezért sem voltunk hajlandóak egy elvi alapokat nélkülöző, céljaiban és eszközeiben elhibázott Ausztria-ellenes kampányban részt venni, hiába nehezedett ránk nyomás. Ezért a közép-európai gondolat miatt hoztuk létre Bajorország, Baden-Würtemberg, Ausztria és Magyarország négyoldalú együttműködését. Ezért alapítottuk meg a német nyelvű egyetemet, ezért hoztuk létre a visegrádi kulturális alapot és ezért is építettük meg a párkányi hidat.

Ezért nem csatlakoztunk a Horvátország elszigetelését célzó politikai erőkhöz, még a megboldogult Tudjman elnök idején sem. Ezért kötöttünk - talán elsőként - szabadkereskedelmi megállapodást az új Jugoszláviával is.

Kedves barátaim! Gazdasági kivitelünk háromnegyede az Európai Unióba megy. A növekedés további lehetőségei Közép- és Délkelet-Európában lesznek. Ide kell erőnket és figyelmünket is összpontosítani.

Kedves barátaim! És most néhány gondolatról, amelyet hangsúlyosan kezel a dokumentum. Először talán a nemzeti identitásról. Ez a vitairat megállapítja, magam is egyetértek vele, hogy a gyenge, nemzeti, gazdasági erejükben és nemzeti értékeikben elsorvadt országok, ha belépnek egy integrációba, még gyengébbek lesznek és a nagyobb közösség olvasztótégelyében feloldódnak. A nemzeti összetartozásukban, kohéziójukban erős nemzetek az Európai Unió közösségébe lépve még erősebbek lesznek, az érdekek és a közös értékek összekapcsolódásából új hozzáadott értékeket meríthetnek. Ezért fontos, hogy a mindenkori magyar kormány erős nemzeti öntudattal és hazaszeretettel rendelkezzen. A nemzeti megaláztatás nem része az Európai Unió kötelező közös joganyagának. Sokkal inkább hasznos talán Teleki miniszterelnök úrnak azt a gondolatát felidézni, miszerint nincsenek kis nemzetek, csak kishitűek és nincsenek kis emberek, csak kicsiny hitű emberek vannak.

Talán néhányan ismeritek azt a történetet, mely ide illik. Amikor a karmester a próba közben leinti a zenekart és az első hegedűshöz fordul, s megkérdezi, hogy van-e valami kifogása Beethovennel szemben? Azt mondja a hegedűs, hogy nincs. Kiemelkedő pillanata ez a zenetörténetnek. Néhány pillanat után ismét leinti a zenekart, s mondja: esetleg a IX. Szimfóniával van valami probléma? Mondja az első hegedűs: nem, nem, a Beethoven életmű legkiemelkedőbb pontja ez. Megy tovább a próba. Harmadszor is leint, s megkérdi: Mondja, esetleg a 3. tétellel van valami problémája? Mondja az első hegedűs: Nem, nem. Hát akkor? Mire ő: Tudja, karmester úr, az igazság az, hogy nem szeretek hegedülni. December 1-jével a hátunk mögött ezt a történetet érdemes elraktározni a fejünkben.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Váltsunk hát néhány szót a dokumentumban megfogalmazott két-három jelentősebb gazdaságpolitikai megállapításról.

Kedves barátaim! Az 1990-es polgári átalakulás tette lehetővé az Európai Unióhoz való csatlakozás megindítását. Ám a '80-as években megkezdődött folyamatokból törvényszerűen következett az a tény, hogy a '90-es évek elején Magyarország és a magyar gazdaság úgy vált nemzetközivé a gyors nyitás és a gyors liberalizáció miatt, hogy a nemzeti erővonalakat egy pillanatra sem sikerült megtartania. Így szinte minden más nyugati demokráciával szemben, ahol a polgári demokrácia keretei között évtizedekig, szerencsésebb népeknél évszázadig folyamatosan létezett a politikai és gazdasági gyakorlatban is megvalósuló nemzeti önállóság és építőerő, Magyarország gyakorlatilag egyetlen rövid pillanatra sem járhatta a maga nemzetépítő útját. Ezzel a helyzettel komolyan kell szembenéznünk. Ezért mondtuk azt a megelőző esztendőkben, hogy gazdasági patriotizmusra van szükség. Az állam tulajdonában lévő vállalatokat nem szabad privatizálni, meg kell őket tartani, a kis- és középvállalkozókat támogatni kell, és a magyar vállalkozókat minden, a nemzetközi szerződések által nem tiltott eszközzel és módszerrel segíteni kell. Nem szoktak róla beszélni, de az Európai Unióban több olyan ország is van, ahol a Magyarországon mágikus erejűnek tartott közbeszerzések 90-95%-át mindig a hazai cégek nyerik el. Ezt az utat kell nekünk is járnunk.

Bizonyára Ti is tapasztaltátok, hogy ha az európai uniós tagságunk mellett próbáltunk érvelni egy-egy beszélgetésben, így vagy úgy, de előbb-utóbb odakeveredik az a kérdés, hogy hogyan viszonyuljunk, vagy mit gondoljunk a modern világ meghatározó erőivé vált multinacionális nagy nemzetközi cégekről? Úgy gondolom, hogy ennek a viszonynak a tisztázatlansága esetleg gyengítheti az európai uniós csatlakozási szándékot. Érdemes tehát ezt a gondolatot, ezt a kérdést tisztáznunk. A dokumentum erre vállalkozik.

Azt mondja ez az írás, hogy a befektetők Magyarországon 1990-et követően megjelentek a volt szocialista vállalatok világában elsősorban külföldi tulajdonú, vegyes vállalatok megalapításával, s megteremtették a képviseletüket ezekben a vállalatokban, részben szocialista pártkarriert befutó, részben versenyképes technokrata szemléletet képviselő menedzserrétegben is. A jövő gazdaságpolitikájának alakításában valószínűleg nem csak a magyarországi nagyvállalatok tulajdonviszonyai meghatározóak, hanem az a tény is, hogy e vállalatokat személy szerint kik vezetik és a vezetéssel milyen együttműködési kapcsolat alakítható ki a magyar gazdasági célok megértése és a közös célok megtalálása érdekében.

Kedves barátaim! Ez magyarul annyit jelent, hogy nem az a kérdés, hogy az itteni beruházás a multinacionális cégé vagy nem. Nem az a kérdés, hogy jók-e vagy rosszak a multinacionális cégek? Az a kérdés, hogy mely multinacionális vállalatok a jók, s melyek a rosszak. Azt kell mindig vizsgálnunk, hogy aki ide ruház be, az csak egy-két évig akar-e itt maradni velünk, vagy esetleg 15-20-30 évig is itt marad, és együtt fog velünk lélegezni.

Kedves Barátaim! Ez alapján kell az itteni beruházásainkat is szemlélnünk, és kimondhatjuk, hogy az ezredfordulón a nemzet céljaival való azonosulás, a nemzetgazdaságba való szerves beépülés mértéke határozza meg, hogy valójában mely gazdasági, pénzügyi vagy hatalmi szereplők képesek a nemzet érdekében a velünk történő összefogásra, és hazánk XXI. századi polgárosodásának támogatására.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az Európai Unió eszméje nem csodaszer és nem varázspálca. Egy eszme - és azt mi, magyarok jól megtanultuk - csak annyira jó vagy rossz, amennyire azok az emberek, akik élnek vele.

Ha egymillió farkas szervezkedne az igazságosságért, akkor még nem szűnnének meg egymillió farkasnak lenni. A korai középkor talán első nagy bölcselője valahol azt írta, idézem őt: "Egy faj jár-kel emelt fővel csak a földtekén, az ember". Tudjátok-e kedves barátaim, ha már az európai eszme gyökereiről beszélgetünk, hogy az ember szó eredeti görög nyelvi megfelelője felfelé tekintőt, felfelé törekvőt jelent. Olyan lényt, akinek jóléte nem csupán biológiai szükségleteinek kielégítésétől függ, hanem lesznek kitűzött céljai és azok felé röpítő vágyai is vannak. Vagyis nem csak kenyérrel él az ember. Ide, az így gondolkodó, és így érző nemzetek közösségébe igyekszünk most, kedves barátaim. Hogy Csengei Dénes szellemét is megidézzem: Ide igyekszünk, de úgy, hogy a csatlakozásnak minden egyes magyar ember a nyertese legyen. Mi hiszünk abban, hogy ez lehetséges. Hiszünk abban, hogy képesek vagyunk rá, hiszen történelmünk során ennél nagyobb dolgokra is képesek voltunk. A történelem mindig is szigorú tanárunk volt. Olyan kitartást nevelt belénk, amelyet kevés európai nép mondhat el magáról. Sikereinket mindig kemény küzdelem és harc árán értük el. Most sem lesz másként, a következő egy hétre tartsuk észben: aki forráshoz akar eljutni, annak árral szemben kell úsznia.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves barátaim!

Zárásként hadd idézzem a vitára bocsátandó dokumentum utolsó három mondatát: Az Európai Unió a polgári Magyarország számára azt jelenti, hogy csak egy erős, önmagát becsülni, értékeire büszke, a lehetőségeit kiaknázni képes, felkészült nemzet, felkészült Magyarország léphet be az unióba, a siker reményében. Ne feledjük, Európa a jövőnk, esély és ígéret. Magyarország a hazánk, és az marad örökre.

Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!