Alig bírta leplezni örömét, hogy a bombaüzlet, a robbantásos merényletveszély bejelentésével sikerült megtorpedózni a hosszú hetekkel ezelőtt meghirdetett eseményt, amelyre rengetegen vártak az országban. Lehet mondani erre, miért is ne örömködött volna, hiszen párttársaival együtt napok óta pumpálta a közvéleménybe a hiedelmet, milyen beláthatatlan következményei lesznek, ha a polgárok százezrei élnek a magyar alkotmány adta gyülekezési jogukkal. Csakhogy nem látjuk a fától az erdőt, ha normális emberi megnyilvánulásként fogjuk fel a nemzetközileg is hiteltelenné vált hobbipolitikus reakcióját. Mert mit is kellett volna mondania egy valódi demokratának? Valami olyasmit, hogy bár személy szerint az elhalasztás mellett érvelt, ám mélységesen sajnálja, hogy így alakult. Sajnálja, hogy egy Európai uniós parlamenti demokráciában nem élhetnek a véleménynyilvánítási szabadságukkal. Azzal a joggal, amely mellett Sólyom László köztársasági elnök ismét lándzsát tört.

Gyurcsány Ferenc azonban szokása szerint most is "őszinte" volt, természetesen nem szavaiban, hanem metakommunikációjában. Mivel mindig csak magára figyel, sosem másokra, nem tűnt fel számára az égbekiáltó ellentmondás. Az persze szokás szerint eszébe sem jutott, hogy esetleg az államhatalom legfőbb működtetőjeként az ő törvényes, alkotmányos kötelessége lenne gondoskodni a veszély elhárításáról.

Tudjuk, ilyenkor menetrendszerűen megindul a szakértői-politológusi-szociológusi médiahenger, boldog-boldogtalan adja majd egymásnak a nyaloncmédia stúdióinak kilincseit, s hajnaltól éjszakáig igyekeznek majd belemaszírozni a közvéleménybe a szokásos verdiktet. Azt a sulykolni vágyott üzenetet, hogy a kormányfő megint úgymond győztesen került ki a kommunikációs küzdelemből. Annyira erős lesz a gyanútlan emberek fárasztása, hogy a végén még az opportunista-korrupt médiapankrátorok is elhiszik ezt a blődséget. A társadalom ugyanis az utóbbi hónapokban, s különösen az elmúlt napok drámai fejleményei során igen harcedzetté és sokkal gyanakvóbbá vált az államilag finanszírozott média- és egyéb provokátorokkal szemben. A nagy többség - s ezt az amúgy sokszor elfogult közvéleménykutatások is jelzik - pontosan érzékeli a helyzet abszurditását. A Kossuth téri békés tömegdemonstráció, az országban tapasztalható hallatlan önfegyelemmel párosuló, ám elemi erővel kitörő elégedetlenség a hatalom számára egyre inkább azt üzeni: az emberek nem szeretnének egy olyan országban élni, amely az instabil afrikai, ázsiai fejlődő országok szintjére süllyeszti le a parlamentáris demokrácia vívmányait. Ha azt hallja, hogy a politikailag eddig arctalan, szinte nulla ismertségű igazságügyi és rendészeti miniszter olyasmit üzen, hogy mindenki csak saját felelősségére tartózkodhat az utcán, és nem elvetendő a kijárási tilalom gondolata sem, politikai szimpátiától függetlenül felháborodik. Ugyanígy maga a kormányzat rántja ki a politikai kérdések iránt kevésbé fogékony polgárokat az apátiából azzal, hogy nevezett Petrétei József még a fegyverhasználatot sem tartotta volna indokolatlannak az utcai megmozdulások idején. Rendpárti a lakosság és stabilitásra vágyik - véli a kormány, s nem veszi észre, hogy éppen azért nagy a felháborodás, mert választási hazugságokkal hatalomba került vezetői nem teljesítik ezt az emberi igényt. Mert senki sem szereti, ha pusztán azért, mert hazafelé tart, meg akarják gyanúsítani. Nem szereti, ha "műveleti területté" nyilvánítják lakóhelyét, vagyis szinte az egész fővárost. Nem szereti, ha a Kádár-rendszerből oly jól ismert erődemonstrációt tart a rendőrség a kormány, illetve annak feje elvárására, hogy megfélemlítve ne merjen véleményt nyilvánítani semmilyen politikai kérdésben.

A jelenlegi, bukófélben lévő magyar kormány nem, a rangos nemzetközi sajtó, például a világ talán legbefolyásosabb tévécsatornája, a CNN viszont igenis érzékeli a társadalom törekvéseit. Furcsa módon Nic Robertson vezető riporter és csapata három nap alatt jobban tisztába jöttek a helyzettel, mint az MSZP-SZDSZ fantomkabinet négy, illetve tizenvalahány esztendő alatt. A napokig a három vezető hír egyikévé emelt tudósításaikban hallatlan megértést és empátiát tanúsítottak a magyar társadalom igazságvágya iránt. Tömegtámogatás nélküli emberként mutatták be Gyurcsány Ferencet, aki felvételeiken hol öntetszelgő pózban, hol komikusan, egy íróasztal mögött mintegy magára maradva jelent meg. S közben folyamatosan ismételték a világ számára: a magyar miniszterelnök hazudott a gazdaságról. Sok millió tévénéző hallhatta, láthatta: a rendőrség fokozódó erőszakkal lépett fel. A rendőrség fellépett, a kormányfő pedig talán lelép - sugallták a képsorok. Az üzleti élet, a World Business News pedig lakonikusan azt adta hírül: inog a magyar kormány. Gyurcsány Ferenc a CNN-nek adott interjúban saját maga tette föl a pontot az i-re, s végre megismerhették valódi arcát a nemzetközi porondon is, mikor szívósan próbált kitérni minden konkrét kérdés elől. A riporteren látszott, hogy megértő. Na persze nem a magyar posztkommunista kormányfő iránt. Azt értette meg, s vele együtt a világ parlamentáris demokráciáinak a közvéleménye, milyen groteszk állapot, mikor Európa szívében egy afrikai típusú diktátor tetszeleg a képernyőn, s veszélyezteti a vezetésére bízott állam társadalmi- gazdasági stabilitását. Óránként-félóránként adták a CNN-en a Kossuth téri zászlóerdő képeit, hiteles képet nyújtva hazánkról. Ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a jobboldal után a nemzetközi baloldali és liberális sajtó és politikai elit is egyre inkább elfordul attól az operettdiktátortól, aki - saját országától fordult el.

Megyeri Dávid, MNO

fidesz.hu