"Ha ma elindul egy ifjúmunkás Budapesten a Tanács körút 11. számú ház kapujából..., pár lépés után a könyvkereskedők kirakataiban számos marxista-leninista művet lát, és ha kedve tartja, nyomban meg is veheti bármelyiket...mert a zsebében ott van legalább két ilyen könyv ára. Én 16 éves koromban - 1928-ban - a mai Tanács körút, akkor Károly körút 11. számú házban laktam. Nekem akkor... legalább nyolc napig kellett volna gyalogolnom, hogy egy könyvkereskedő kirakatában megpillanthassam Lenin egy művét - Bécsben. De... a kívánt könyvet akkor sem vehettem volna meg, mert nem volt annyi pénzem" - vetette egybe a két világháború közti és utáni rendszert Kádár János 1956-ban az Új Hang című folyóiratban. A Kádár-életrajzával a minap előrukkoló Moldova György hasonló dialektikával érvelt a szocializmus mellett a Nap-kelte műsorvezetőjének szeptember 9-én. "Ez a könyv, amit a kezedben tartasz..., 3500 forint... Na mostan, mennyibe került egy ilyen könyv a kádári időszakban?" - kérdezte a szerző, azt sugallva: Kádár idején már csak azért is jobb volt, mert a könyvek nem voltak drágábbak néhány tíz, legfeljebb néhány száz forintnál.

Nagy Imre felelőssége?

Szerzőnk ezzel persze önmaga ellen beszélt, hiszen ha művét ma ilyen olcsón vesztegetné, kiadójával aligha osztozhatna azon a - számításaink szerint - százmilliós nagyságrendű összegen, amelyet a százezer eladott példány felé közelítő kötet hasznaként fölözhetnek le. E siker előfeltétele volt, hogy Moldova a Kádárt magasztaló nyilatkozataival végighaknizhassa a médiát - mely mutatványra az elmúlt hetekben csak a köztévé reggeli műsorában háromszor kapott 15-20 percet. Egy alkalommal még azért is behívták a Napkeltébe, hogy a Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőség illetékesével azt a jelentős történelmi kérdést vitassák meg, tényleg sérti-e a dohányreklám tilalmáról szóló törvényt, hogy a könyv címlapján, illetve az ebből készült plakáton Kádár szájában cigaretta lóg. A szerző a riportereket rendre elfogyasztotta reggelire, mely végzet jószerivel csak Havas Henriket és Orosz Józsefet kerülte el, de őket is csak azért, mert a maguk keresetlen stílusával méltó partnerei voltak a mindenféle demokratikus és erkölcsi normán túllépő Moldovának.

Kádár János nem írt önéletrajzot - az egyetlen, életében (1982) megjelentetett portrét Gyurkó László jegyezte Arcképvázlat történelmi háttérrel címmel és értelemszerű elfogultsággal. A politikus ugyanakkor nem feltétlenül szemérmességből idegenkedett a nyilvánosságtól; ahogy a mindmáig egyetlen hiteles Kádár-monográfia szerzője, Huszár Tibor írja 2001-2003-ban megjelent kétkötetes művében: a zárkózottság "legfőbb okául azon »titkok« szolgáltak, amelyeket tudata legmélyebb rétegeiben őrzött, s a párt páncélszekrényeiben őriztetett". A mostani könyv tehát korántsem előzmény nélküli. Moldova merít is Huszár és Gyurkó életrajzain kívül a Kádárról szóló többi kiadványból, méghozzá akkora mértékben, hogy az olvasónak az a benyomása támad: a mű nem több, mint összeollózás, megfejelve néhány aktuálpolitikai kiszólással és a korszak még élő tanúinak - mindenféle forráskritikát nélkülöző - visszaemlékezéseivel.

"Népkönyvet akartam az emberek kezébe adni, amelyből megismerhetik, hogy ki volt és mit tett Kádár" - adja meg az alaphangot Moldova György. Célja érdekében meglehetős részletességgel, helyenként hitelesen taglalja a politikus életét, nem tagadva egyes negatívumokat sem. Általánosságban elismeri Kádár felelősségét a rendszer több vétkéért - ám sarkalatos pontokon nagyvonalúan felmentő ítéletet hoz. Az ötvenhatos forradalom vérbe fojtását és Nagy Imre kivégzését például már-már történelmi szükségszerűségnek állítja be, és leszögezi: "Kádár János személyesen nem tehető felelőssé az ítéletekért." Mi több, Moldova közvetve a mártírsorsra jutó kormányfőt okolja az áldozatok haláláért. Szerinte a miniszterelnök a "csapataink harcban állnak" kijelentésével alaptalanul táplálta a felkelőkben a reményt, márpedig "beszédéből sokan vonták le azt a következtetést, hogy van értelme a további fegyveres harcoknak. Ezek az emberek aztán tucatszámra estek el" - szól a hajmeresztő következtetés.

Vannak még hibák

"Amit írtam, nem tudósoknak és politikusoknak szántam, ők elképzelhetően találnak majd pontatlanságokat az adatokban" - igyekszik jó előre levédeni magát a szerző. Ez aligha menti a könyvben, illetve az író nyilatkozataiban előforduló tévedéseket, olykor valótlanságokat, és azt a tényt, hogy Moldova a történelmi hűséget előszeretettel áldozza fel ideológiai mondanivalója oltárán. Amikor például a Kádár- korszakot napjaink demokráciájával hasonlítja össze, visszatérő érve, hogy "a rendszerváltás óta tíz évvel csökkent az átlagéletkor". Az igazság ezzel szemben az, hogy ma nemhogy tíz esztendővel korábban halunk meg, de hárommal tovább élünk. Míg ugyanis az előző rendszerben a férfiak élettartama a 65 (nőknél a 70-73) év körül mozgott, mára ez a szám a 68, illetve 77 év közelébe emelkedett. Moldova elveti a sulykot akkor is, amikor a budapesti hajléktalanok számát 60 ezerre teszi, miközben a valós szám ennek legfeljebb a negyede.

A legsúlyosabb történelmietlenséget akkor követi el az író, amikor a szocializmus viszonylagos jólétet teremtő rendszerét abszolutizálva von le elmarasztaló következtetést a jelenről. "Ha egy öregasszony azt mondja a tévében, hogy nem telik neki napi fél liter tejre, akkor meg kell fogni a szuronyt, és bele kell szúrni abba, aki erről tehet" - nyilatkozta a Magyar Hírlapban, ügyet sem vetve rá, hogy ha így áll a helyzet, akkor a fegyvert nem más, mint az előző rendszer fenntartói ellen kellene fordítani. Amint ugyanis A szocialista gazdálkodás fekete könyve című kötetből is kiderül, a Kádár-korszak életszínvonala jelentős részben azoknak a külföldi kölcsönöknek az eredménye, amelyek visszafizetését a költségvetés - s rajta keresztül az "átkosra" nosztalgiával visszatekintő adózók, köztük a Moldova-kötet vásárlóinak sora - máig nyögi.

A század politikusa

Moldova György kész a következtetéssel: mivel szerinte Kádár idején jobb volt - mert alig volt munkanélküliség, kevesebben éheztek, hajléktalanok nem léteztek, a többségnek tellett Trabantra és víkendházra -, a pártfőtitkár a század legnagyobb politikusa, akinek haladéktalanul szobrot kell emelni. A szerző Kopátsy Sándorra hivatkozva egy további, sajátos szemponttal igyekszik igazolni a létező szocializmus felsőbbrendűségét. Szerinte az emberek testmagassága olyan objektív, a táplálkozás minőségén alapuló mérce, amellyel kimutatható egy egy rendszer fejlettsége. Amint pedig leszögezi, a két világháború közti évekkel összehasonlítva még Rákosi idején is, Kádár alatt aztán különösen magasra nőtt a magyar. Kérdés persze, hogy a testmagasság kétségtelen - ám inkább az élelmiszerekbe adagolt növekedési hormonok világszerte tapasztalható előretörésének köszönhető - emelkedése valóban igazolja-e a szocializmust, annak embertelenségeivel és hazugságaival egyetemben, mely jelenségeket egyébként annak idején egy Moldova György nevű szerző meglehetős sikerrel leplezett le a műveiben.

Az a felvetés is a szerző válaszára várna, hogy Kádár János szociális és demokráciateljesítményét a két világháború közti időszakhoz kell-e mérni, vagy mondjuk ahhoz az Ausztriához, mely ország - miután 1955-ben elhagyták a szovjet csapatok - rohamos ütemben hagyta le hazánkat, mára pedig a jóléti demokráciák egyik mintaállamává vált. Igyekezetünket mindazonáltal nem koronázta siker, érdeklődésünket ugyanis az író a "jobboldali lapnak nem nyilatkozom" kijelentéssel visszautasította. "Miért nem?" - érdeklődtünk, mire azt a feleletet kaptuk: "Mert nem szeretem a jobboldalt." A telefont dolgunk végezetlenül kellett hát letennünk, így egyebek mellett megválaszolatlan maradt az a kérdésünk is, hogy ha csak rajta múlna, mi lenne inkább: egy diktatúra hórihorgas alattvalója, vagy egy demokrácia néhány centivel alacsonyabb, ám szabad polgára.

Szőnyi Szilárd
hetivalasz.hu