Múltunk balítéletei

1526-ban Szapolyai János, a királyénál jóval nagyobb seregével "lekéste" a mohácsi csatát, megmutatta, hogy nélküle II. Lajos nem tudja megállítani a török támadást. Ez után a két ellenkirály vitája a történelmi ország három részre szakadásához, a központi terület 150 évig tartó megszállásához vezetett. Erdélyi fejedelmeink és a Habsburgok, a katolikusok és a protestánsok, a kurucok és a labancok ellentéte az ország elszegényedéséhez, elnéptelenedéséhez, nagy arányú szláv és román bevándorláshoz vezetett, a magyarok így kerültek kisebbségbe az általuk létrehozott államban. A kiegyezés után a '48-asok és '67-esek szembenállása a gyors gazdasági fejlődés ellenére egyre élesebb lett, 1905-ben másfél évre megbénította a kormányzást, ez nemzetközi tekintélyünk elvesztését, belső és külső ellenfeleink szövetségét eredményezte. A steril közjogi vita a világháború alatt kiújult, szociális töltetet is kapott, s nagyban hozzájárult az 1918 végi lelki összeomláshoz, ami lehetetlenné tette a jelentős magyarlakta területekre is kiterjedő idegen megszállás elleni önvédelmi harcot. A két világháború közötti megcsonkított, kirabolt országra jellemző volt a mély szociális megosztottság, a parasztság és a munkásság jogos elégedetlensége. Amikor Hitler 1944-ben Magyarországot megszállta, elvakult hazai támogatói félmillió honfitársunkat kiszolgáltatták a német haláltáboroknak, majd a kormányzóra tett esküt is megszegve újabb százezrek halálát idézték elő. 1945 után, illetve az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése nyomán maroknyi kommunista közreműködött, hogy egy másik barbár nagyhatalom uralma alá kerültünk, s egymillió honfitársunk kényszerült emigrációba, került börtönbe vagy munkatáborba, vesztette életét az igazságszolgáltatás megcsúfolását jelentő perekben.

A közelmúlt balítéletei

1989-90-ben úgy látszott, hogy nemcsak a történelmi balsors ért véget, de saját balítéleteinktől is megszabadultunk, s hogy szembenézve a múlt hibáival és bűneivel, de bosszúállások és gyűlölködés nélkül kezdünk hozzá a gazdaságban és a lelkekben okozott károk helyrehozatalához. Ha most boncolgatni kezdeném, hol és mikor és kik miatt tértünk le az optimális útról, és a sok jó eredmény ellenére mi vezetett a széles körű kiábránduláshoz, a politikai ellentétek elmélyüléséhez, azzal csak rontanám a kibontakozás esélyeit. Vitathatatlan azonban, hogy Magyarország 2006 októberére olyan gazdasági, erkölcsi és politikai válságba jutott, ami könnyen katasztrófába torkollhat. A válság okainak tekintetében van néhány, aligha vitatható tény. Senki sem veheti komolyan azt a mesét, hogy az elmúlt 16 év vezetett a magyar gazdaság súlyos állapotához. A reánk erőltetett kommunista rendszer következtében kellett 1990-ban megkezdeni a csődbe jutott magyar gazdaság helyreállítását. A helyreállítás és újjáépítés során súlyos hibák is történtek, az igazságszolgáltatásnak kell ítéletet hozni a megtörtént törvénytelenségek dzsungelében. A felelősség messze nem egyformán terheli a pártokat és a kormányokat. Nem lehet kimagyarázni azt a beismerést, hogy 2002 óta a kormány mennyire rossz útra engedte, sőt vezette a gazdaságot. Az is vitathatatlan, hogy a választási kampányban a kormányfő tudatosan eltitkolta a valóságot, csak azért, hogy a hatalmat megtarthassa. Ki hiszi el, hogy ő a legalkalmasabb az általa okozott károk helyrehozására?

Büszkeség helyett

Miért van szükség az életszínvonalat súlyosan érintő intézkedésekre? A környező államok gazdasága jól áll, mi egyre jobban lemaradunk. Rossz, az esetek többségében tudatosan tett rossz lépések, elhalasztott döntések és pazarlás árát kell a társadalomnak, döntő mértékben a bérből és fizetésből (nem jól) élőknek megfizetniük. Az utcai tüntetéseket, az erkölcsi felháborodást azonban a miniszterelnök nyilvánosságra kerülő beszéde váltotta ki. Mit követel "az utca", a politikai ellenzék, nem kevés baloldali elemző, gondolkodó? Nem Orbán Viktort a kormány élére, még nem is előrehozott választásokat, hanem egy olyan kormányt - épüljön az akár a vitatható körülmények között, félrevezetés révén megválasztott parlamenti többségre, akár a pártoktól független átmeneti "szakértő" hivatalnokokra, közbizalmat élvező polgárokra - amely vállalja, hogy a súlyos gazdasági helyzetből fájdalmas, népszerűtlen, de elkerülhetetlen intézkedésekkel megpróbálja kivezetni az országot. Volt ez az ország az elmúlt században a mainál sokkal rosszabb helyzetben is. Az első világháború után, a gazdasági világválság idején, a második világháború után, 1956 után. Az utolsó dátumot leszámítva, a korábbi válságokból jó közgazdászok, becsületes politikusok, döntő mértékben pedig a keményen dolgozó állampolgárok vezették ki a társadalmat. Még ha nem is terhelné Gyurcsány Ferencet és munkatársait akkora felelősség, mint azt igen sokan gondolják, akkor is vitathatatlan, hogy elvesztette a társadalom többségének a bizalmát. Ha olyan hazafi, amilyennek hirdeti magát, akkor az ország érdekében távoznia kell. Az elmúlt században sok példa volt arra, hogy a közbizalmat - okkal vagy csak félreértésből - elveszítő politikus önként lemond. Ezt tette 1905-ben, majd 1917-ben Tisza István, 1931-ben Bethlen István. Ezt tette - parlamenti többség birtokában - 1940-ben Chamberlain, 1957-ben Eden, 1946-ban, majd 1969-ben De Gaulle, több német kancellár, erre készül most Blair. A mai magyar miniszterelnök semmiképpen sem hasonlítható hozzájuk, de a helyzet igen. És amikor 1974-ben Nixon amerikai elnököt a hazugságon rajtakapták, a média és saját párthívei rákényszerítették hivatalának a feladására.

Jeszenszky Géza volt külügyminiszter


Magyar Hírlap - fidesz.hu