Azok után, hogy Adrian Nastase alig pár nappal ezelőtt még úgy tett Budapesten, mintha karnyújtásnyira volna a magyar-román státusvita megoldása, a bukaresti külügyminiszteri találkozó kimenetele kétségkívül lehangoló. A román sajtó vehemensebb fele egyenesen "magyar fiaskóról" és "hazai győzelemről" cikkezik, ami azért persze némi túlzás. Az viszont így is világos, hogy Nastase sugalmazásai ellenére adott esetben mégsem az "utolsó simítások" elvégzéséről volt szó, hanem csak egy esetleges megállapodás alapelveinek az egyeztetéséről. Nagy különbség. Olyannyira, hogy időszerűnek látszik észrevételezni e helyütt: az előző kormány konfrontatív kisebbségi politikájának totális csődje után a mostani mosolydiplomácia is gondban van. E politikának a motorja sem húz ugyanis, sőt mintha leállással kezdene fenyegetni. Dzurinda Magyarország irányában a Meciar nélküli meciarizmust gyakorolja, és kifejezetten durván oktatgatja kisebbségi jogból magyar partnerét. Nastase némileg más utat választott, ám mézesmázos stílusának eredménye nem sokban különbözik Pozsonyétól. Vagyis leszűrhető a konklúzió: a leginkább érdekelt szomszédok eddig egyáltalán nem méltányolták azokat a - ne féljünk kimondani - kifejezetten nagyvonalú, olykor országon belül is gyengeségnek érzékelt gesztusokat, amelyekkel Medgyessy igyekezett elnyerni jóindulatukat egy faramuci magyar jogszabály végrehajtásához. De az új magyar kormányfő mindezzel egyelőre csak annyit ért el náluk, hogy nevezettek a stratégiai partnerségi nyilatkozatot, a nemzetközi támogatási ígérvényeket, a Kempinski-szállóbeli koccintást, a Gozsdu-engedményeket fütyörészve bezsebelték, a markukba nevettek, majd pedig a régi praktikák, reflexek és technikák bevetésével úgy folytatják irányunkban, mintha mi sem történt volna. Medgyessy alig félévnyi kormányzás után tapasztalhatja: a kisebbségi árkok betemetéséhez sem könnyű partnereket találni ebben a régióban. És azt is persze, hogy a térségben változatlanul él a politikai kofaszellem: minden egyes gesztusnak szabott ára van - kisebbségi ügyekben pedig egyeseknek semmilyen ár sem elég. Kelet-Közép-Európa képtelen még túllépni árnyékán.

Ráadásul a hazai ellenzék az amúgy sem lélekemelő szomszédsági viszontagságokra rátesz még egy lapáttal. Orbánék minden jel szerint kifejezetten élvezik a kormány küszködését azzal a státustörvénnyel, amit ők tettek olyanná amilyen. S nem méltányolják azt az igyekezetet sem, ahogyan az utódaik a státustörvény Augiász istállójában megpróbálnak minimális rendet tenni. Egyébként nagyobb ügybuzgalommal, mint ahogy ez a "hazaárulós" előzmények után elvárható volna tőlük. Közben Orbán környezete gyengeséget, országkiárusítást emleget, a volt kormányfő házi polgári köre nem átall bocsánatkérésekről lefetyelni.

Ugyanígy érthetetlen némely kisebbségi vezető magatartása. Akik "kivonulnak" a státusvitából, közönyösen nézik, hogy az anyaország méltatlan helyzeteket is vállal - őértük is. Miközben lassacskán az is kiderül, hogy kormányzati vagy kormány közeli pozícióik ellenére az illetők tájékozatlanok, akarva-akaratlan félrevezetik a MÁÉRT-ot. Koalíciós megbeszéléseiken pedig szóba sem hozzák a státustörvény ügyét. Ami után felmerül a kérdés: valójában mennyire fontos nekik az anyaország kisebbségi jogszabálya?

A fentebb leírt packázást és közönyt Medgyessy még jól tűri. Talán túl jól is. Pedig azok után, amit kapott szomszédoktól, ellenzéktől, kisebbségi vezetőktől, tulajdonképpen már csak egyetlen dolga volna: eldönteni, védhető-e a módosító csomag Brüsszelben? Ha nem, lóhalálában el kell végeztetni a szakértőkkel a szükséges változtatásokat. Ha pedig már most sem lehet kifogás az EU részéről, akkor tényleg nincs más hátra, mint a koppenhágai csúcs után azonnal az Országgyűlés elé vinni az eurokonformnak minősülő törvényt. A Dzurinda- és a Nastase-pofon után felesleges Pozsony és Bukarest zöld jelzését lesni. Ma úgy tűnik: ha rajtuk múlik a dolog, ilyen sosem lesz.