Elhamarkodott válasz vagy ítélkezés helyett azonban csillapodjunk, hiszen Magyarországon vagyunk, 2006-ot írunk. Itt és most miért kellene lemondania? Illetve miért pont neki kellene? Csak mert nem felelt meg a belé helyezett bizalomnak, nem végezte el a vállalt feladatát, a vezetése alatt állókat soha nem észlelt mélységbe rántotta, ahonnan remény sincs a kijutásra? Ugyan már. Meg hogy ennél ne lenne lejjebb? Dehogynem. Bizonyításképpen álljon itt az alábbi, kitalált történet, amely a világ gyakorlatilag bármely országában eszement fantáziaszüleménynek tűnhetne, nálunk viszont egyáltalán nincs messze a valóságtól.

Tehát képzeljük el, amint a kapitány és stábja, kihasználva a hozzáértők és a sajtó egyik részének szervilizmusát, másik részének információhiányát, sikerrel híreszteli el, hogy 4-1-re vertük a norvégokat, 1-0-ra a törököket, 2-1-re Máltát, százszázalékos teljesítménnyel vezetjük a selejtezőcsoportot, dübörög a magyar futball, minket irigyel Európa. Az eredmények ismeretében négy évvel meghosszabbítják a csodatévő megbízatását, ám megválasztása után apránként bevallja: sajnos a norvégoktól, a törököktől és a máltaiaktól is kikaptunk, a továbbjutásra halvány reményünk sincs, de ez legkevésbé a csapatvezetés hibája, sőt, ha más ült volna vagy ülne a jövőben a helyükbe, még itt sem tartanánk. Úgyhogy ne nagyon háborogjunk, egyébként is időszerűtlen a felvetés, hogy hazugsággal tartotta meg a pozícióját, törődjünk bele, 2010-ig ő dirigál.

Lassacskán éledezünk a sokkból, az élet megy tovább, ha nem is a rendes, de az állítólag egyetlen, alternatíva nélküli kerékvágásban, amikor hónapok múltán előkerül egy titkos hangkazetta, amelyen a kapitány az öltözőben a csapatához beszél, és többek között a következőket mondja: "Elkúrtuk. Nem kicsit, nagyon. Európában ilyen böszmeséget más még nem csinált, mint amit mi csináltunk. Nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó fél évet. Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz. És közben egyébként nem csináltunk semmit. Semmit!" Először megdöbbenünk, úgy, ahogy már magunk sem hittük volna, hogy megdöbbenhetünk, de aztán picit megkönnyebbülünk; hát jó, most legalább bevégeztetett, végre elmegy.

Csakhogy esze ágában sincs menni. Sőt, paranoiás büszkeséggel állítja, ő az első, aki legalább szembenézett a hazugságáradattal, egyébként sem csak magáról, hanem a mexikói vb óta eltelt időszak egészéről beszélt, épp ez a záloga annak, hogy ő, csakis ő képes véghezvinni a reformot. A szövetség főtitkára, Ildikó aszszony arra int, az egész ügy csak azt a sanda célt szolgálná, hogy a korábbi kapitány visszatérjen; a mostani eközben kiugrik Berlinbe német kollégájához, saját otrombasága igazolásához az ő szájába is ad egy hazugságot, aztán már jön is haza.
Ideje, mert itthon, Budapesten és vidéken szurkolók tízezrei lepik el az utcákat, a távozását követelve. Ő és Ildikó csőcseléknek nevezik a tüntetőket, az előző kapitányt vádolva azzal, hogy az utcára vitte őket; nem is sejtik, micsoda lenézése ez az embereknek. Mintha birkák lennének, akik nem maguktól háborodnak fel azon, hogy az 1-4 nem 4-1, és akaratuk ellenére egyetlen hívó szóval ki lehetne őket ráncigálni virrasztani, egyre hűvösebb őszi hajnalokon.

A legnagyobb békétlenség közepette futballszövetségi választások zajlanak országszerte. Az ellenzék tizennyolc megyében kerül hatalomra, Hevesben és Budapesten döntetlen az állás. A kapitány azt vallja, ez semmilyen hatással nincs a munkájára, ő az MLSZ elnökségétől kér bizalmi szavazást, és mert ott még tavaszról megmaradt garantált többségét is próbavoksolásra, majd név szerinti kiállásra szorítják, nem kétséges a végeredmény. A megerősítést megköszönve a kapitány kijelenti: a következő mérkőzésen is a Máltán szerepelt csapatot küldi pályára, méghozzá változatlan formában, mert csak ebben az összeállításban, az ő irányításával képzelhető el a győzelem, a továbbjutás.

E ponton vegyünk egy nagy levegőt. Mert a magyar sport, de még az agyonfertőzött, menthetetlen magyar labdarúgás is annyival tisztább és emberközelibb a hazai közéletnél, hogy a fenti történet ebbe a fázisba semmiképpen sem juthatna el. Végigolvasva is teljes képtelenség. Hiszen e minden elődjénél alkalmatlanabb, hitványabb, alávalóbb szövetségi kapitány már réges-régen megbukott volna. Nem lenne ép lelkű és elméjű honfitársunk, aki kiáll mellette. Így aztán nekünk sem kellene egyre keserűbben, kiábrándultabban arról győzködni barátokat, kollégákat: nem tehetik meg, hogy relativizálnak, csúsztatnak, hallgatnak, mert régen nem a futballunk a tét, hanem alapvető értékeink megőrzése vagy megtagadása, a közös jövőnk. Ami igenis létezik, és most az ő kezükben van, egyetlen döntésüktől függ.

Hogy lehet, hogy futballdrukkerként és állampolgárként gyökeresen más emberek leszünk?

Bozsik Pétertől elnézést kérünk az allegória miatt. Jóravaló, becsületes, tehetséges edzőnek tartjuk, de sikertelen szövetségi kapitánynak. Másutt persze már ez utóbbi miatt mennie kellene; nálunk nyugodtan maradhat.

Még a becsület is luxus.

Ballai Attila, Magyar Nemzet
fidesz.hu