2004. május 1-jén Magyarország az Európai Unió teljes jogú tagja lesz. Az esemény történelmi, bár a csatlakozási tárgyalások vége jóval akadékoskodóbbra sikerült, mint ahogy vártuk. Az uniós tagállamok a fogukhoz verték a garast és lényegesen kedvezőtlenebb feltételeket szabtak az "egyenlők" szabad versenyéhez, mint amelyek a jelenlegi 15 tagállamra érvényesek. Amíg azelőtt minden egyes Magyarországra látogató bányaügyi miniszter és helyettes attasé fontoskodva nyilatkozta, hogy támogatja az ország csatlakozását, ezek a derék ígérgetők most valahogy a háttérben maradtak, és a történelem alakítását könyvelők vették át.

Az uniós tárgyalóbizottság dán elnöke érthetően volt elégedett: a lehető legkevesebből a legtöbbet próbálták kihozni - és sikerült. Rá kellett jönni, hogy az unió tárgyalási logikája gyökeresen eltér attól, amit a magyar közvélemény várt. A magyar embert az foglalkoztatja, hogy vajon milyen csoda folytán fognak az uniós átlaghoz mérten jóval kisebb bérek és nyugdíjak egy csapásra, de legalább valamennyire megemelkedni a csatlakozás nyomán, főleg, ha esély van arra, hogy az árszint viszont a szabadpiac miatt közelíteni fog a nyugatihoz. A választ megkaptuk: semmilyen csoda nem lesz. Az unió tárgyalói éppen az alacsonyabb bérekből eredő alacsony termelési költségekre spekulálva fogták vissza a belépőknek nyújtott pénzeket, mondván, hogy az olcsóbb munka mellett a kevesebb támogatás többet ér. Ha netán Magyarország többet kapna, ez a többlet az unió aggodalma szerint a munkavállalók zsebébe kerülne, ez pedig előbb-utóbb kialakítaná a nyugati bérszínvonalat, anélkül, hogy a gazdasági versenyképesség indokolná. Nem beszélve arról, hogy a magyar munkaerő drágább lenne, és akkor kevésbé érné meg az uniós befektetőknek az új országok lehetőségeit kihasználni. Az uniós logika azzal számolt, hogy az új országok az uniós pénzt kezdetben nem tudják a nyugati elvárások szerint felhasználni, vagyis nagy a kísértés, hogy "adakoznak" állampolgáraiknak, ahelyett, hogy a jövőbe mutató fejlesztésekre költenék. Innen nézve érthetőbb, hogy a Medgyessy-kormány szerint az alacsony béreknek kedvező hatása van az ország versenyképességére, és az is, hogy az Orbán-kormány miért az itthoni kis- és középvállalkozásokat megerősítő Széchenyi Tervvel akart nekivágni az uniónak.

Az unióban a liberális versenygazdaság mellett formálódik ugyan egy szociális Európa képe, ez azonban nyilvánvalóan nem tart ott, hogy az új tagországok lemaradását felvállalja. A mostani EU-tagok fő aggodalma a csatlakozással szemben az, hogy a 10 új ország még évekig pénznyelő lesz. Az a reménykedés, hogy az uniós csatlakozás már kezdetben hatással lesz a bérekre, és főként a nyugdíjakra, teljesen megalapozatlan. Tíz ország sok egyszerre: az unió, szemben az ír, a spanyol, a portugál vagy a görög felvétellel, most nem kívánja mielőbb eltüntetni a fejlettségbeli különbségeket, hanem az új tagok nemzeti önerejére bízta, hogy a korlátozott mértékű EU-támogatásból hozzák ki a legtöbbet.

Félő, hogy a történelmi pillanat szépségét gyorsan hervasztja majd, hogy az itthoni politikusi lelkendezés mögött nincs elég fedezet. Az igazi történelmi esemény az lesz, amikor Magyarország saját jövőképét követve indul útnak az Európai Unióban.

Délmagyarország online