Sokkal több jót lelkesebb támogatói sem tudnak mondani azon kívül, hogy igencsak megérett az idő az 1990-ben Slobodan Milosevic által keresztülerőszakolt antidemokratikus, s nagyon nehezen (a szavazásra jogosultak ötven százaléka, plusz egy ember voksával, tehát minősített többséggel) módosítható alkotmány megváltoztatására, újjal, demokratikussal történő felváltására. Ezeknek a kritériumoknak a tervezet részben eleget is tesz (megváltoztatásához például elegendő a parlamenti képviselők kétharmadának a voksa), viszont számos fogyatékossága is van, ami miatt előbb-utóbb biztosan változtatásra szorul.
A bírálók elsőként mégsem ezt róják fel, hanem azt, hogy az évekig tartó semmittevés, alaptalan ígérgetés után az alkotmány készítői a meghaladni kívánt antidemokratikus módszerrel, a parlamentet "rohammal bevéve" fogadtatták el a tervezetet. Nem voltak szakértői egyeztetések, nem volt társadalmi párbeszéd, még csak képviselői vita sem azon a szeptember végi parlamenti ülésen, amelyen szinte közfelkiáltással szavazták meg a pár órával korábban kézbe kapott alkotmánytervezetet. Mi sem jellemzőbb a paradox helyzetre, mint hogy az akkor még miniszterelnök-helyettes Ivana Dulic-Markovic, a G-17 Plusz párt egyik prominense a szavazás után kijelentette: nem tudja, mi van az alkotmányban.
A megütközést keltő gyorsaságnak megfigyelők szerint külpolitikai oka volt. Közeleg az idő, amikor megszülethet a végső döntés a jogilag ma még Szerbiához tartozó, de tőle gyakorlatilag már évek óta elszakadt Koszovó végső státusáról. A Vojislav Kostunica és Szerb Demokrata Pártja által vezetett kormánykoalíció úgy érezte, muszáj "jó pontot" szereznie, s felmentetnie magát a kudarcaiért viselt felelősség egy része alól, mivel nem tartotta be a hatalomra kerülését elősegítő ígéretei többségét, mint például Szerbia és Montenegró államszövetségének a fenntartása, Koszovó megőrzése, a stabilitási és társulási egyezményről szóló tárgyalások folytatása az Európai Unióval. Ezért hajszolta keresztül a parlamenten a választási kampányában megígért új alkotmányt, amelynek előszava kimondja: Koszovó a szuverén Szerbia "lényegi autonómiával" rendelkező része, s valamennyi állami szervnek az összes bel- és külpolitikai eszközzel védenie kell Szerbia koszovói állami érdekeit.
A Koszovóra vonatkozó - s a nemzetközi közösséget annak számos képviselője szerint semmiben sem befolyásoló - előszó megfelelt a szerb parlament legnagyobb erejét adó, de kormányzásra egyedül nem képes nacionalista Szerb Radikális Pártnak is, amely ezért elfogadta a tervezetet. Annál is inkább, mivel azt eleve a Koszovóra hivatkozva terjesztették elő, s ma nincs Szerbiában olyan politikai erő, amely - még ha úgy is gondolja - nyíltan vállalhatná annak kimondását, hogy a Szerbia történelmi bölcsőjének tekintett tartomány elveszett, ideje keresztet vetni rá. A szerb politika tudathasadásos állapotát mutatja, hogy a Koszovó lakosságának ma már több mint 90 százalékát alkotó albánok - lévén hogy saját párhuzamos államrendjük kiépítésével elfoglaltan majd húsz éve minden jugoszláviai és szerbiai választást bojkottáltak, s ezért kikerültek a választói névjegyzékből - nem szavazhatnak a róluk nagyon is szóló alkotmányról.
A másik nagy, az alkotmánytervezet ellen kikelt csoportot a vajdaságiak - azon belül elsősorban a vajdasági szerb politikai erők, s hozzájuk csatlakozva a számos helyi nemzeti kisebbség csoportjai, pártjai - alkotják. Az alaptörvény ugyan visszaad valamennyit a Slobodan Milosevic által elvett - a régi, titói alkotmány által szavatolt - jogokból, de nem teljesíti az újvidéki politikusok törvényhozási, végrehajtói, részleges bírói hatalomra, és önállóan elkölthető jövedelemre vonatkozó követeléseit. Kimondja, hogy a Vajdaságnak meg kell kapnia a szerb költségvetés 7 százalékát, ám erre az ellenzők - élükön Bojan Kostressel, a tartományi képviselőház elnökével - azt mondják, hogy mi az a 7 százalék, amikor Szerbia lakosságának egynegyede a Vajdaságban él, amely a nemzeti össztermék 35-40 százalékát adja. Az pedig, hogy Koszovó "lényegi" - igaz, hogy konkrétabban meg nem fogalmazott - autonómiát élvez, míg az országot élelmező, s a Nyugat felé a leghasznosabb kapuját jelentő Vajdaság nem kapott igazi autonómiát, csak újabb adag olaj a tűzre. Bojan Kostres - saját pártjával, a fő helyi kormányzó erőt jelentő Vajdasági Szociáldemokrata Ligával szembe menve - ezért is állt azok élére, akik alkotmányról szóló szavazás bojkottálására buzdítanak.
Megosztottak a vajdasági lakosság tízegynéhány százalékát alkotó magyarok politikai képviselői is. A tartományban kormányerővé vált Vajdasági Magyar Szövetség nem foglalt állást: szavazásra biztatja a követőit, s arra, hogy - miután lakossági fórumok kéthetes sorozatán mondta el, néha önkínzó őszinteséggel, a tervezet melletti, és azzal szembeni érveit - lelkiismeretük s legjobb meggyőződésük szerint szavazzanak. A két magyar törpe párt, a VMDK és a VMDP "nem" voks leadására kérte híveit.
Hivatalosan november 2-án dől el, de az előzetes adatokból már nyilván vasárnap este kiderül, hogy meglesz-e a szükséges 3 318 956 igen szavazat a kurtán-furcsán előterjesztett, ezer sebből vérző, de sok paragrafusában modern, az európai normákhoz közelítő, és a gyászos milosevici korszakot lezárva új politikai harcoknak teret nyitó alkotmány elfogadásához.
MTI - fidesz.hu