Az egész város forradalmára és annak áldozataira emlékezett, félig jelen, félig már múlt időben. Mindenki érezte még a levegőben az angyal szárnyának suhanását, amelyet a korom és a pernye fojtogató bűze egyre jobban háttérbe szorított.
Köd borongott és lidércfények lobogtak az Erzsébet téren is, amelyet ekkor a változatosság kedvéért Engels térnek illett mondani. Aki ma átsétál rajta a Kálvin térről ide telepített, szökőkutat övező virágágyások között, aligha tudja elképzelni, milyen volt az ötvenes években a Belváros egyik legszínesebb múltú tere, ahol hajdan, amikor kívül esett még a városfalon és a közeli Váci-kapun, részben sásos-lápos, vadrécék lakta mocsár terebélyesült, részben egy temető húzódott, amelyet később felszámoltak. Utóbbinak több oka volt. A közeli, ma Vörösmarty nevét viselő téren leégett a Német Színház, amelynek alkalmi faépületét ide telepítették át, másrészt itt kapott helyet a főváros új vásártere, ahol időnként a kereskedők szekerei és tarkabarka sátrai közelében katonai parádékra és egyéb obskúrus látványosságokra is sor került.

Ezek fénypontjául a kardnyelők, tűzönjárók, kártyavetők és egyéb kóklerek mellett az "ördöglovas", Sándor Móric produkciója szolgált. Ettől fogva viselte a korábban anonim terület az Új Vásártér nevet, legalábbis viselte volna, ha - mint a derék Porzó, Pest krónikása megjegyzi - valaki netán magyarul akarta volna megnevezni. Amire ritkán kerülhetett sor, főként német szó járta még a Duna partján, szegény Arany János panaszkodott miatta eleget.

Amikor aztán a város hirtelen terebélyesülni kezdett, kitelt a vásárok, huszárcsinnadratták és egyéb mulatságok ideje. Sándor Móric átköltözött Krúdy műveibe, a változatos múltú tér 1858-tól az Erzsébet nevet kapta, és ide húzták föl a jó emlékű Nemzeti Szalont, amelynek első emelete részben kiállítások, részben táncvigalmak helyszínéül szolgált, hátsó fertályához meg egy kioszkot ragasztottak, és itt épült föl sebtiben a Marokkó-udvarnak mondott ikerbérkaszárnya is, amúgy átjáróház (jó pestiesen: "durchház"), amelynek udvara számtalan apró üzletnek, kékfestőnek, órásnak, szabónak és gyertyamártónak adott otthont.
Ezek az épületek álltak még a múlt század ötvenes éveiben. A Marokkó-udvarból eltűntek ugyan az üzletek, nyomorult proletárok költöztek ide, a Nemzeti Szalonban pedig vegyes nívójú tárlatokat rendeztek: a svájci Hans Erni grafikus és Edvi Illés Aladár művei mellett meg lehetett csodálni Ék Sándor szervilis szénrajzait, valamint Szamuely Tiborné Szilágyi Jolán osztályharcos hevülettől áthatott grafikáit és plakátjait is. Talán épp e híres szalon hajdani kiállításai kapcsán írta epésen Karinthy egyik-másik futurista festményen meghökkenve: "Ezt nektek!", ám úgy látszik, a közérthetetlenség mellett a közérthetőség is képes megfeküdni a gyomrot. Erni "csuklóból rajzolt" figurái, Edvi Illés kispolgári ásítást kiváltó táj- és életképei, valamint Ék és Szilágyi Jolán agitatív grafikái avítt unalmat árasztottak.

Később, valamikor tán a hatvanas évek elején a rommá züllött durchházakat elbontották, helyükre a sárga buszok pályaudvara költözött, de halálra ítélték a Nemzeti Szalont és a hozzá ragasztott kioszkot is, amely nappal kocsmául, este moziként szolgált. Épületes filmeket vetítettek itt a Lúdas Matyitól az Egy igaz emberig, a Pixi és Mixi a cirkuszban című Latabár-blődlitől és Az őfelsége levest főz című cseh bohózattól a Tizenöt éves kapitányig, amely - szemben az alapjául szolgáló Verne-regénnyel - derűsen végződött, a kincstári optimizmus jegyében.
Álltak még az öreg épületek, amikor - emlékezetem szerint tán '52-ben - az az eszement ötlete támadt valamelyik politikai hatalmasságnak, hogy a város tereire, így az Engels (leánykori nevén Erzsébet) térre is hatalmas, homokkal teli gödröt kell ásni. Állítólag azért, mert a homok véd az atomrobbanás ellen, és - ezzel volt tele minden újság, ezt harsogta minden plakát, a karikatúrák Amerikát jelképező cilinderes figurája, Samu bácsi szivar helyett atombombát csócsált a fogsorában - az imperialisták atomtámadása a haladás és a szebb jövő (a jelent nem illett firtatni) letéteményesei ellen csak órák, esetleg napok kérdése. A gödröt valóban elkezdték kiásni, ám a derék kubikusok meghökkenten konstatálták: a földből itt is, ott is koponyák, kéz- és lábszárcsontok kerülnek elő. Szertegörgő ujjpercek és elsárgult bordák. Megcsikordult az ásó egy-egy vicsorító fogsoron és behorpadt medencecsonton. Borzongató látvány volt a halottak ítéletnapi sereglése. A középkori haláltáncok hangulata árasztotta el a teret.

Úgy látszik, boldogult eleink a városvége hajdani temetőjét hebehurgyán, amúgy magyar módra számolták fel. A friss sírokat kihantolták, hűlt helyüket elplanírozták, a többi maradt. Mit lehetett tenni? Némi tanakodás után a gödörásás munkálatait ezután már csak éjszakai reflektorfénynél folytatták, megelőzendő a városszerte terjedő pletykákat. Közel esett ugyanis ide a rendőrkapitányság épülete, ahová a sokat próbált pestiek szerint egy idő óta többen mennek be élve, mint ahányan onnan kijönnek.

Szepesi Attila, MNO


fidesz.hu