Ötven éve november 4-én a kommunizmushoz fűződő minden illúzióval leszámolt nemcsak ez az ország, hanem az egész világ is. Ha van a forradalmunknak maradandó hatása, akkor minden bizonnyal ez az, ha van mit ünnepelnünk ezekben a hetekben (a hősiesség szép példáin túl), akkor hát ez az. Épp ezért az ünnep a posztkommunistáké is, hiszen leszámoltak a kommunizmus illúziójával maguk a kommunisták is (tessenek csak megtekinteni a korabeli nyugat-keleti irodalmat), akik különböző okokból hívők maradtak még az első koncepciós perek, lágerélmények, tömeges félelem és éhhalálok után is.

Emiatt lehet, hogy 1956. november 4-től datálódik a kommunista világrendszer történetében az igazi Machtpolitik korszaka: azoknak az embereknek az uralma, akik nem hitből, hanem pragmatikusan gyilkoltak, azoké, akikben hűlt helye volt már a forradalmi dac aufklérista (persze kantiánus helyett romantikus-reakciós) pátosszal keveredő sötét bájának, azoké, akik nem a mégannyira megerőszakolt jövő, hanem csakis a jelen érdekeit tartották (kacsintó) szemük előtt. Ám éppen emiatt váltak végül sikeressé, túlságosan is sikeressé.

Egy egész ország vette észre bennük a jelen művészeit, egy egész országot szabadítottak meg az önnön nagyszerűsége ('56) keltette lelkifurdalástól, ők pedig egy egész országot (parányi darabkáinak kivételével) vesztegettek meg, és aljasítottak le a túlélés, a kiegyezés és a szemhunyás közösségét felkínálva. És egy idő után kit érdekelt, hogy ez a közösség hajszálra a csúszómászókéra lett kalibrálva? És kit érdekel ma, hogy a néma tömeg csak nem akar oszlani? Hogy ami régen összeállt, az ez idáig legfeljebb ha két részre szakadt, akár egy osztódó sejt, amelyben az anyag a régi, csak a sejtmag más?

Ebben az országban a rendszerváltás hajnala 1956. november 4-re tehető. Ép ésszel tekintve ez az egyetlen közös gyökerünk, ez viszont nem ereszt. Akkor született meg a mai romlott, gyáva, lélekölő kis közegünk, amelynek legfeljebb az evolúciójáról lehet számot adni azóta. Holnap lesz a rendszerváltás ötvenedik évfordulója.

Felvetődik a kérdés: hogyan ünnepeljünk méltón? Javaslom, továbbra is tartsuk magunkat a kádárizmus pocsék kis örökségéhez: mindenekelőtt hazudjunk magunknak. Hazudjon mindenki otthon a tükör előtt, hazudjon a feleségének és a gyermekeinek, hazudjon a könyvében, amelyet éppen ír, és hazudjon arról, hogy hazudik. Ezt (a lényeget) aztán váltsuk aprópénzre, és beszéljünk, fortyogjunk, csaholjunk legott provokációról, aljasságról, félelemről, hazugságról, posztkommunizmusról, forradalomról és reformról, szakszerűségről és jogszerűségről, leesett rendőri azonosító számokról, műveleti és építési területről, a város nyugalmáról, erkölcsről, szeretetről, gyertyákról, fáklyákról és virágokról ad infinitum. Meg a költségvetés sarokszámairól, hogy valami Brüsszelnek és a reformközgazdász-panoptikumnak is jusson. És tegyük ezt símaszkban, hogy senki se lásson mindeközben.

Mert ez egy ilyen ország. Nem az a baj vele - félreértés ne essék -, hogy kifejezi magát. Urambocsá, ez még a legjobb családban is megesik. Hanem az, hogy nem érteni, mit mond. "Mit mondasz, ország?" Elveszítette a nyelvét. Csak hörög. A szavát is. A hitelét már rég. A tartását még régebben. Ötven éve, november 4-én.

Holnap leszünk ötvenévesek.

Béndek Péter filozófus


Magyar Hírlap - fidesz.hu