Gondolataikban ártatlan áldozatok vére hömpölygött akasztófákon, kivégzőosztagokon, meszesgödrökön keresztül, összedrótozott tetemeken keresztül, körbefolyta az egész Magyarországot, Magyaróváron, Tiszakécskén, Salgótarjánon, Budapesten át, tárgyalótermeken, megkínzott elhurcoltakon és hamis tanúkon keresztül, a tankok tiporta szántóföldeken és utcákon keresztül. Voltak, akik csendben, mások éppen csak egy gyertya meggyújtásával emlékeztek a nehezen alvadó vérre, mert a gyilkosok még köztünk jártak, s ezen a napon különösen figyelmesen, az eltitkolt testvérgyilkosság rettegő szigorával hallgatták le ki-kihagyó szívdobbanásainkat.

A "legázolt, bilincsbe vert Magyarországot" ezek az otthonok, ezek az emlékezők, ezek a némán gyújtott gyertyák tették akkor emberi hellyé, olyanná, ahol élni ugyan nehéz, de mégis érdemes volt - a gyilkosok, a hazugságok és az aljasságok ellenére is. Az emlékezők persze nem készültek semmilyen összeesküvésre, de "terveztek valami megfogalmazhatatlant". Valami hazányi hazát, nemzetnyi nemzetet, szabad jövőt álmodtak maguknak, de ezt nem csak kimondani nem volt szabad, elgondolni és megfogalmazni is nehéz volt akkoriban. Különösen így november negyedike tájékán, amikor túlságosan súlyosan és fenyegetőn borult Magyarországra a temetetlen halottak árnya, túlságosan kiismerhetetlen volt még a múlt, a jelen, a jövő.

Ma ismét nehéz itt élni. Múlt, jelen és jövendő ma ismét bizonytalanná, kiszámíthatatlanná és fájdalmassá vált. Ma ismét ezrek, tízezrek tervezik, hogy elmenekülnek ebből az országból, mert lehetetlennek érzik itt élni tovább.
Ma emlékeznünk kellene, végre szabadon, nem eldugott szobákba rejteni gyászunkat és könnyeinket; kint az utcákon és a tereken fejet hajtani az áldozatok előtt, akik nélkül Magyarország ma semmi lenne. Mégsem tudjuk ma sem nyugodtan gyászolni közös halottainkat, a meggyalázott, szétszaggatott, mégis újraéledő - "mindig új élet lesz a vérből" - Magyarországot.

A gyilkosok, a hóhérok fiai és unokái, vagyonuk és szellemük örökösei ma újból hazugságból fonnak kötelet nyakunk köré. Újra el akarják rabolni tőlünk a szabadságot és az igazságot, ismét el akarják feledtetni velünk "négyszögletes lelkűek, hogy mi az ember", megint sortüzeket vezényelnek, és botoznak. Mert csak ehhez értenek, de ehhez igazán.

Ma emlékeznünk kellene, de "Debil" és "Gyík" lehallgatott telefonbeszélgetését lökik elénk tanúként, hogy megint, örökké mi vagyunk a rosszak, a gonoszak, a felforgatók, deklasszáltak és ellenforradalmárok, fasiszták és antiszemiták, a klerikális reakció, akik ellen jogos minden indulat és erőszak, érthető az acélbetétes ökölcsapás, a testünkbe viperaként maró rendőrbot, és még örülhetünk, ha megússzuk ennyivel. Mert akár lövethettek volna is...

Néha arra gondolok, az '56 utáni harminc év hatalma még majdnem tisztességesebb volt, mint ez a mostani. Akkor, az ő ünnepeiken, április negyedikén vagy május elsején kiálltak elénk a tribünökre, ott vonultunk előttük, ki kényszerből, ki önként. Az akkori hatalom legalább úgy tett, mintha együtt lenne az ő népével. Ma ketrecekbe, vasrácsok mögé zárják magukat - ha már az egész országot nem tudják - legszentebb ünnepeinken, megemlékezéseinken, s aki feléjük közelít, arra lesújt a névtelenné és felismerhetetlenné tett indulat.

Ötven évvel azután, hogy orosz tankok és magyar vérebek sárba és vérbe tiporták a magyar forradalmat, mit mondhatunk a majd húsz éve újra meglelt sírok fölött? Méltók voltunk-e a szabadságra, arra a szabadságra, amelyet végső soron 1956 neves és névtelen áldozatai és hősei szereztek meg számunkra? Lehet-e méltó módon ünnepelni és emlékezni, fejet hajtani 2006-ban? Amikor a kiömlött vért és a véren szerzett vagyont emlékművekkel, milliárdos megemlékezésekkel, idekönyörgött állam- és kormányfőkkel, királyokkal próbálják elfedni az utódok, de az emlékezés lángját börtönbe zárják, az emlékezőket pedig gránátokkal lövik.

"Soha még nép nem volt ilyen elhagyatott. Semmiféle vagyon, hír, hatalom nem ér annyit, mint amennyit mindezért most fizetni kellett. Nincs az életnek olyan mélysége és magassága, amely ez alatt az árulás alatt ne roskadna össze" - írta Hamvas Béla. 1956-ot sokan elárulták, "mert élni csak kell". Úgy látszik, örök magyar tapasztalás, hogy nálunk újra és újra elárulják forradalmainkat, eszméinket és eszményeinket. De 1956-ot nem azok árulták el igazán, akik a Kádár-terror idején csendben maradtak, és megpróbálták túlélni a fájdalom és a gyász ellenére, orosz lövegek célkeresztjében, hanem azok, akik most ünnepeltetni szeretnék - '56 kapcsán - leginkább önmagukat. "A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol - még közvetve sem - igazoljuk a gyilkosokat" - írja Camus.

Az 1956. november negyedikén és a 2006. október 23-án kifolyt ártatlan vér megalvad majd. Ügyes kezek feltakarítják még az emlékét is. S lehet, újra csend lesz e hazában. Eduárd király csendje. Mert élni csak kell. Lakás, kocsi, gyerek.

De most már sohasem tehetünk úgy, mintha semmi sem történt volna.

Néző László, Magyar Nemzet

fidesz.hu