Ahol fősámánoknak, aranyasszonyoknak, stadion-náciknak, techno-fasisztáknak nevezik a hazug kormányfő ellen tüntető népet, azoknak az újsághasáboknak a szomszédságában ütik, vágják a Szabadság, szerelem című filmet. A cséphadarót azok tartják a kezükben, akik máskor folyamatosan és harsányan hozsannáznak az amerikai mozgóképes "trendik" láttán, hazai kedvenceiknek pedig, Miki bácsinak (Jancsó Miklós - a szerk.) és udvartartásának azt is megbocsátják, ha egyre elviselhetetlenebb, aggkori ujjgyakorlatokkal jelentkeznek a mozikban. Még aki látszólag dicséri is az amerikai-magyar történelmi filmet, az is válogatott gonoszságokba csomagolja az elismerést. A hollywoodi akciórendező Vic Armstrong és pár valóban világklasszisnak mondható mellékszereplő (Gesztesi Károly, Haumann Péter) kivételével mindenki megkapja a magáét az október 23.-i bemutató óta a hazai filmszínházakban óriási sikerrel futó produkció miatt. Áttételesen még a film igazi gazdáját, Andrew G. Vajnát is körbeszurkálják, az ifjú rendezőnőt, Goda Krisztinát, és a két főszereplőt, Dobó Katát és Fenyő Ivánt pedig helyenként minősíthetetlen stílusban kritizálják. Nincs egyetlen jó szavuk sem Gulyás Buda és Vecsernyés János fantasztikus operatőri teljesítményéről, és főleg rossz szavuk van a dramaturgi munkába, forgatókönyv- és párbeszédírásba erősen besegítő Bereményi Géza és Divinyi Réka - szerintem - rendkívül tehetséges közreműködéséről. A díszlet- és jelmeztervezőt (noha ők is sokat tettek azért, hogy hiteles képet kapjon a néző az ötven évvel ezelőtti Budapestről), Szabolcs Jánost és Pásztor Beatrixet meg sem említik.

Olyan uniszónót, mint amilyen a Szabadság, szerelmet fogadta, a rendszerváltás óta csak egyszer észlelt az ember a hazai kritikai életben, a Sorstalanság bemutatója után. (A rendszerváltozás előtt, amikor mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy szellemi életünket, így a filmművészetet és a sajtót is felülről irányítják, szinte mindennapi jelenség volt a kritikai egyszólamúság. Aki más hangon "énekelt", mint ahogyan a pártközpontban előírták, azt a műítészt igyekeztek gyorsan elhallgattatni.) Sőt: a Szabadság, szerelem gyanúsan egybehangzó kritikai fogadtatása talán még a Koltai Lajos által jegyzett produkció megítélésén is túltesz, találgathatja az ember, hogy miért. Vajon mi a baja a szakmai, baráti (érdek) szövetségekbe tömörült, felkent ítészeknek a válságos állapotban levő magyar mozgóképet külföldi kapcsolataik révén újraéleszteni próbáló, messzi idegenben magyarnak megmaradt filmesekkel? Mi a bajuk a világhírű operatőrrel meg a nagynevű producerrel? Irigylik őket? Féltékenyek rájuk? Nem tudják megbocsátani nekik, hogy a szülőhazájukat Los Angelesben sem feledik? Hogy fősámánoknak, aranyasszonyoknak, stadion-náciknak, techno-fasisztáknak a legnagyobb igyekezet ellenére se nevezhető egyikőjük sem, mégis fontos nekik a magyar múlt, a hazai örökség, az itt élő emberek? Vagy ismét - netalántán még mindig - létezik egy felsőbb fórum, az egykori agit. prop. osztály mai mása, s ott írják elő, melyik siker-gyanús produkciót miként kell beledöngölni a betonba? Nem tudom. De azt igen, hogy a Szabadság, szerelemnek az a legnagyobb "hibája", hogy rosszkor érkezett el mihozzánk. Olyan időben, amikor igyekeznek kiiktatni a közgondolkodásból, de még a köznyelvből is e két fogalmat: szabadság, szerelem. Vállalkozásról és szexről példálóznak helyettük, reformról, pénzről, önérvényesítésről papolnak, s az ideológiai meggyőzéshez, az új elvek kodifikálásához a mozgóképet akarják felhasználni. Reggeltől estig, estétől reggelig. Minden műfajban. És akkor megjelenik a színen egy amerikás magyar, aki vállalkozóként és az önérvényesítés bajnokaként is igen látványos teljesítményeket tudhat maga mögött, de nem felejtette el 1956-ot, és azt, hogy mit jelentett neki s nemzedéktársainak a forradalmi napok élménye. Sőt, nem csak hogy nem felejtette el, de - a jelek szerint - a lelke mélyén mindig is tudta, hogy az a gyermekkora óta benne élő magyarországi tapasztalás milyen felelősséget rótt rá. Akárhogyan fordult is az élete, tisztában volt vele, hogy tovább kell adnia az utána következőknek, az 56-os forradalmat csak ilyen-olyan tankönyvekből, ilyen-olyan feldolgozásokból tanulmányozni képes, mai, holnapi és holnaputáni ifjú nemzedékeknek 1956 élményvilágát. És nem is csak az itthoniaknak.

A történelmi jelentőségű, közérdekű tapasztalatok továbbadására viszont nincs a mozifilmnél alkalmasabb műfaj, nála jobbat nem találtak ki még Hollywoodban sem. Andrew G. Vajna tehát összepakolt, hozta a kapcsolatrendszerét, az amerikai filmvilágban szerzett tudását, és magyar filmet hozott tető alá a magyarok forradalmáról. Szerte a nagyvilágban és minálunk is nézhető s érthető filmet, magyar közreműködőkkel, magyar helyszínekkel és 56-os magyar érzelmekkel. Nem hibátlan film a Szabadság, szerelem, ezt én is jól tudom. Feleslegesen ismétlődnek benne bizonyos jelenetek (de nem négyszer, ahogyan a ledorongolók állítják, hanem csak két esetben), történelmietlen apróságok is előfordulnak benne. (Az egyik legjellemzőbb jelenetben - egy katolikus pap próbálja békíteni az egymásra fegyvert szegező fiatalokat, ávósokat és civileket, mindhiába, a hitetlenek őt terítik le először - olyan ruhát, úgynevezett papi civilt adtak a jelenet központi alakjára, amilyet csak jóval később engedélyezett felszentelt tagjainak a katolikus egyház.) De ugyanakkor minden benne van ebben a filmben, méghozzá, hatalmas elhitető erővel, amit az ötven évvel ezelőtti heroikus küzdelemről tudni kell. Hogy "Magyarországon a nép a maga egészében, számítás és mellékgondolat nélkül, a következményekre való tekintet nélkül kimondta az igazat." Hogy azokban a dicső és tragikus napokban "a magyarság volt az a nép, amelyben a világ reménye összpontosult". Hogy "a budapesti tömegmozgalmak magyarázatát a jelenlegi népnyomorban és a magyar szabadságharcos hagyományokban" lelték meg mindenütt az értelmes emberek. Hogy ellentétben a moszkvai kommunista körök híresztelésével, akik a retorzió előkészítése érdekében azt harsogták, hogy "budapesti fasiszta bandák" harcolnak a fennálló rend ellen a magyar főváros utcáin, tisztalelkű, szép és okos fiatalok, "szennyezetlen személyek" lázadtak fel a diktatúra ellen. És, hogy a nyugati világ "lelkiismeretét nyomja" mindaz, ami hazánkban 1956. novemberében történt. (Az idézőjelbe tett kiemelések nem a filmből, hanem korabeli angol lapokból valók.)

Arról pedig a Szabadság, szerelem végképp nem tehet, hogy bemutatója napján, 2006. október 23-án számos jelenetét tovább rendezte az élet. Ez nem a film alkotóinak a hibája, ez a jelen bűne. Elkövetőinek irgalmat keresni, ahogyan azt a Toldiból megtanulhattuk, nem a mi világunkban kell. De nem is a mozikban, ahol a Szabadság, szerelmet játsszák.

Lőcsei Gabriella, Magyar Nemzet

fidesz.hu