Még érzékenyebben érinti a változás azokat, akik úgy gondolták, hogy e szép jelszavak, s elvben szép célok mögé rejtőzve egy erő teljesen rátelepedhet a világra. Illúzió ugyan azt várni, hogy a demokraták 180 fokos fordulatot hajtanának végre - emlékezzünk csak a 90-es évekre -, a stílus, vele a módszerek mindenképpen változni fognak, ami legalábbis elviselhetőbbé teszi a "világ csendőrének" bizonyos lépéseit. Aligha örülhet a BBC által az eddigi leginkább Izrael-barátnak minősített elnöki adminisztráció leszereplésének a zsidó állam vezetősége. Mindezt annak fényében kell értelmezni, hogy a Clinton-éra külpolitikájának középpontjában a Közel-Kelet állt, az elmúlt hat év agresszív amerikai törekvései a térségben azonban minden korábbinál jobb hátszelet adtak Izrael hasonló politikájához.

A ma az Egyesült Államokban tárgyalásokat kezdő izraeli miniszterelnök csalódottsága tehát érthető. Két vesztes, a minden washingtoni segítség ellenére Libanonban megbukott Ehud Olmert és a nem utolsósorban Irak miatt büntetett George W. Bush ül majd asztalhoz az ovális irodában, s aligha szőhetnek olyan álmokat, amelyeket még egy éve is szőttek volna. Kettejük "áldásos" tevékenységének jelentős mértékben köszönhető ugyanis, hogy a Közel- és Közép-Kelet bizonytalanabb, mint jó néhány éve. Némiképp változóban vannak az erőviszonyok is, így az iraki fiaskó után Amerika aligha gondolhat egyhamar a térségben relatíve megerősödött Irán hasonló megregulázására.
Érzi ezt az izraeli miniszterelnök is, így a pszichére hatva mintegy utolsó próbálkozásként washingtoni vizitjét az iráni veszély parabolizálásával igyekszik felvezetni. Olmert szerint meg kell akadályozni, hogy Irán atomfegyverre tegyen szert. Ezzel nem is lenne baj, hiszen így gondolja a világ többsége is. Izrael azonban mintha el sem tudná képzelni, hogy az atomot békés célra is lehet használni, egyébként pedig azt szeretné, ha e hatalmi pozíciót, s jó esetben nem többet és mást alátámasztani hivatott képességre a térségben legalábbis csak neki lenne joga. Arról ne is beszéljünk, hogy mi lenne, ha a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség kiszáll(hat)na Izraelbe! E logika mentén halad Olmert a Newsweeknek nyilatkozva, amikor rámutat, "arra van szükség, hogy Irán félni kezdjen". Mintegy reménykedve teszi hozzá, George Bush nagyon is tudatában van annak, hogy meg kell állítani Iránt. Ennél is tovább ment Efrájim Szneh, az izraeli védelmi miniszter helyettese, aki nem zárta ki az Irán elleni megelőző katonai csapásmérés lehetőségét.

A kicsit finomabb húrokon játszó külügyminiszter ismételten szankciókat sürgetett. Cipi Livni egy közel-keleti fegyverkezési verseny elindulásának veszélyére figyelmeztetett. "Először jön Irán, majd más országok, amelyek meg akarják védelmezni magukat Irántól, majd az atomfegyverek egészen a terrorszervezetekig elterjednek" - dobta be jó érzékkel a kulcsszót.
Csakhogy ma az Egyesült Államok nincs abban a helyzetben, hogy lecsapjon. Legfeljebb annyi segítséget tud nyújtani, hogy immár sokadszorra védi meg vétójával partnerét az ENSZ Biztonsági Tanácsában. Mit számít olyankor a demokrácia, az emberi jogok, ha a geopolitikai befolyás fenntartása, egy rosszul értelmezett szövetségesi szolidaritás érdekében kell legitimálni a tömeggyilkosságokat?

Stier Gábor, Magyar Nemzet


fidesz.hu