James Baker, a Bush család régi barátja, az idősebb George Bush (volt elnök) egykori külügyminisztere felkereste októberben New Yorkban Dzsavad Zarifot, Irán állandó ENSZ-képviselőjét (ENSZ-nagykövetét), és hosszasan győzködte, hogy Iránnak sem jó, ha a szomszédságában zűrzavaros állapotok uralkodnak, és dúl az erőszak. Egy káoszba hulló Irak többet árthat Iránnak, mint a térségben állomásozó amerikai erők, hiszen az utóbbiak előbb-utóbb kivonulnak onnan, Irán szomszédjai viszont mindig a szomszédjai maradnak - mondta Baker a vezető iráni diplomatának.

Nem tudni, mennyire hatott ez az érvelés a nagykövetre, illetve rajta keresztül Teheránra. Ha nem hatott, akkor egyelőre nincs továbblépés, mert Baker semmit sem ajánlott fel cserébe az esetleges iráni segítségért.

Ha elfogadná is Irán az amerikai érvelést, pusztán annak hatására aligha csatlakozna az iraki rendezést segítő erőkhöz. Nyilván nem fogja "ingyen" elkötelezni magát az együttműködés mellett, miközben más fronton késhegyig menő politikai harcot vív Washingtonnal.

Zarif ezt nyíltan meg is mondta Bakernek. Felemlegette, hogy az Egyesült Államok korábban sem bizonyult hálásnak az iráni segítségért. Példaként említette a Libanonban elrabolt amerikai túszok kiszabadításában szerzett iráni érdemeket (még a kilencvenes évek elejéről), illetve azt a jóindulatú semlegességet, amelyet Irán az afganisztáni tálibok elleni (2001-es) amerikai fellépés során tanúsított. Washington mindkét esetben elfogadta Irán együttműködését, de semmivel sem viszonozta, sőt még az elismerő szavakkal is fukarkodott - panaszolta Bakernek az iráni ENSZ-nagykövet. Nyersen hangot is adott gyanújának, hogy Washington most is ellenszolgáltatás nélkül vagy legalábbis nagyon olcsón akarja elnyerni Teherán közreműködését. Értésre adta: Irán, ha társul is az iraki rendteremtéshez, ezúttal alaposan megkéri a segítség árát.

Az iráni vezetők minden bizonnyal kedvező alkupozícióban érzik magukat. Számíthatnak arra, hogy az amerikai kongresszus demokrata párti többsége politikai nyomást gyakorol George Bush elnökre az Irakból való kivonulás érdekében. Tudhatják (akár a nemzetközi sajtóból is), hogy Bush legközelebbi szövetségese, Tony Blair brit kormányfő is szükségesnek tartja Irán és Szíria bevonását az iraki (illetve tágabb értelemben az egész közel-keleti) rendezésbe. Arról is értesülhettek (akár a sajtóba kiszivárgott hírekből is), hogy hasonlót készül ajánlani a washingtoni kormánynak egy kétpárti (republikánus és demokrata) amerikai szakértői bizottság, amelyet a kongresszus hozott létre az iraki helyzet elemzésére, az Egyesült Államok Irakban követendő stratégiájának megtervezésére. (A testület egyik társelnöke éppen az iráni ENSZ-nagykövetnél puhatolózó Baker, a másik pedig - a Demokrata Párt részéről - Lee Hamilton volt kongresszusi képviselő.) A testület decemberben teszi közzé javaslatait, s noha ajánlásai nem lesznek kötelezőek az elnökre és a kormányra nézve, a tekintélyes külpolitikai szakértőkből álló testület állásfoglalásának kétségtelenül nagy súlya lesz az amerikai politikában.

Növelheti az irániak magabiztosságát, hogy láthatólag egy helyben topognak az Egyesült Államok és több nyugati ország próbálkozásai, amelyek révén el akarják érni, hogy a BT szigorú szankciókat fogadjon el Teherán ellen. Az iszlám köztársaság vezetői bíznak benne, hogy számíthatnak a hatalmas iráni beruházásait féltő Oroszország támogatására, sőt talán Kínáéra is, márpedig e vétójoggal bíró állandó tagok meghiúsíthatják a Biztonsági Tanácsban Irán szigorú szankcionálását.

Kézenfekvőnek látszik, hogy Teherán éppen az urándúsítás jogának elismerését, az Irán megbüntetésére irányuló amerikai törekvés feladását követelje Washingtontól az iraki rendezéshez való esetleges hozzájárulása fejében. Hivatalos nyilatkozatok szerint az amerikai kormány számára elfogadhatatlan lenne egy ilyen követelés. Washingtoni kormány-tisztségviselők hangoztatják, hogy Bush elnöknek továbbra is feltett szándéka meghátrálásra kényszeríteni Teheránt az iráni atomprogram ügyében, s el van szánva pénzügyi szankciók alkalmazására vagy akár keményebb eszközök használatára is. A Bush-kormány hivatalosan hangoztatott álláspontja szerint szó sem lehet az iráni atomprogram és az iraki rendezés ügyeinek összekapcsolásáról.

Amerikai lapjelentések szerint azonban egyes magas rangú washingtoni tisztségviselők más húrokat pengetnek magánbeszélgetésekben és névtelenül adott sajtónyilatkozataikban.

Úgy idéztek például egy magas rangú kormány-tisztségviselőt, hogy a kormányzat egyes tagjai szerint "talán már késő megfékezni Irán atomprogramját". Ha kudarcba fulladnak a diplomáciai próbálkozások, Washington esetleg kénytelen lesz beleegyezni, hogy - iraki segítsége és más területeken való együttműködése fejében - a teokratikus iráni állam folytathassa atomprogramját. Ez egyúttal azt is jelentené, hogy az ázsiai ország elvben képessé válhat nukleáris fegyver gyártására - mondta a névtelenül nyilatkozó. Egy másik jelentés szerint Michael Hayden, a Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) igazgatója kijelentette a minap egy kongresszusi meghallgatáson: "Azt hiszem, nem különíthetők el az Irakról folytatandó amerikai-iráni tárgyalások a szélesebb értelemben vett nukleáris kérdéstől".

A hivatalos nyilatkozatokba is átszüremkedtek már olyan jelzések, amelyek akár a Bush-kormány elszántságának felpuhulásaként is értelmezhetők. Gonzalo Gonzales külügyi szóvivő arról beszélt például a minap, hogy "az Iránnal folytatandó tárgyalások időzítése és feltételrendszere átértékelés alatt áll".

Nemcsak az a kérdés, hogy Amerika hajlandó lenne-e megfizetni az Irán által megszabott árat az iraki válság mielőbbi megoldása érdekében, hanem az is, hogy Teherán nem ellenérdekelt-e az iraki zűrzavar felszámolásában. Egyes amerikai tisztségviselők időről időre megfogalmaznak olyan gyanút, hogy Irán keze is benne van az iraki felfordulásban, vagyis hogy Teherán is szítja az erőszakot az arab országban. Ha feltesszük, hogy így van, akkor levonható egy olyan következtetés, hogy a teheráni vezetők nem félnek az iraki káosztól, sőt inkább előnyöket remélnek tőle a maguk számára. Ebben az esetben alapvetően hibás volt Baker fentebb említett érvelése, és nyilván célt tévesztett.

Az amerikai hírszerző szolgálatok nem nyilvános, de sajtóban megszellőztetett értékelései nem feltételeznek egyértelmű iráni beavatkozást. Ezek szerint sokkal inkább arról van szó, hogy Teherán bizonytalan annak megítélésében, milyen veszélyeket és esetleg milyen előnyöket rejthet magában reá nézve a szomszédos Irakban dúló erőszak, gazdasági káosz és társadalmi bomlás. Ha ez a feltevés a helyes, akkor Baker jól érvelt, és elvileg megvan az esély a megegyezésre. Ez esetben a gő kérdés az egyezség ára lehet.

Akár így áll a helyzet, akár úgy, megegyezés egyhamar nem várható, erre utalnak legalábbis a legfrissebb nyilatkozatok. Condoleezza Rice amerikai külügyminiszter azt mondta a minap, hogy nem sok reményt fűz Irán és Szíria konstruktív iraki szerepvállalásához. Mahmúd Ahmadinezsád iráni elnök viszont úgy nyilatkozott vasárnap, hogy Irak válságos helyzetének oka az idegen megszállás, "az idegenek megjelenése óta nincs más Irakban, mint halál és szétzüllés", ezért a megszállók kiűzése vagy önkéntes távozása jelentheti csak a megoldást.

A sok bizonytalansági tényező közepette egyvalami látszik biztosnak: Irán, ha akar, sokat segíthet Irak válságos helyzetének javításában. A síita iszlám köztársaságnak nagy a befolyása az iraki lakosság hatvan százalékát kitevő síita népességre és annak politikai szervezeteire. Ha ezt latba vetné a felekezeti, etnikai és politikai viszályoktól gyötört ország forrongásának lecsendesítése végett, derűsebbé válthatna Irak jövőjének horizontja.


MTI - fidesz.hu