Aki végignézte valamennyit, megbizonyosodhatott róla, hogy nincsen olyan pontja a Kárpát-medencének, ahol nem őriznek az emberek a magyar forradalommal kapcsolatos emlékeket. Gyönyörűeket és retteneteseket, fájókat és felemelőket. A filmeseknek, a televíziósoknak voltaképpen nincs is más dolguk, "csak" a leletmentés. De, miként a régi korok tárgyi emlékeivel foglalkozó tudósoknak, az óvatos és gondos feltáró munka után a leletek hitelesítése, értelmezése és bemutatása is a képzett szakemberek feladata. Puszta lelkesedésből - bár, ilyen is megesett már a világban, Heinrich Schliemann kereskedő volt, nem pedig ókortudós, mégis ő találta meg és ő ismertette az egész világgal a homéroszi eposzokból ismert Tróját, Mükénét - a legritkább esetben születik támadhatatlan és időt álló felfedezés. A többnyire magukra hagyott, és mind anyagi, mind erkölcsi támogatás tekintetében igen-igen kiszolgáltatott kistérségi és kisközösségi televíziók munkatársai is csak akkor tudnak eredményesen dolgozni, ha nem csupán a lelkesedés hajtja őket, de filmes szakemberek és képzett történészek is a segítik a munkájukat. A fődíjas két filmballada ifjú s igen-igen tehetséges rendezőjét, Kínyó Ferenczy Tamást például történész édesanyja, Ferenczy Erika segítette azokkal a még a '90-es évek kezdetén felkutatott '56-os dokumentumokkal, amelyekre a "hivatalosságok", noha igen fontos adalékai a forradalom történetének, nem igazán tartottak igényt. (A Kegyelem a halálra ítélt fiúk, lányok életéért könyörgő idős szülők, árván maradt menyasszonyok kérvényeiből szemelget. Címzettjük többnyire Dobi István, ritkábban a hírhedt dr. Vida Ferenc volt. Ma már tudni lehet, hogy az "elvtársi tisztelettel" megírt, kétségbeesett leveleket - az egyetlen jogorvoslati lehetőséget - voltaképpen sehol senki nem vette figyelembe. Az '56-os nőtüntetést megidéző "Amikor az óra 11-et mutat, induljatok...!" pedig azt a bámulatra méltó, fenséges bátorságot ábrázolja, amelyre egyes egyedül a férjüket, testvérüket, gyermeküket gyászoló vagy féltő asszonyok képesek. A szovjet követség előtt - halljuk az egyik résztvevőtől - feltartóztatták a feketébe öltözött, néma tűntetőket. Az első sorban álló nőket felemelték, majd a földhöz vágták...)

Ha a kisközösségi filmstúdiótól, kistérségi helyi televíziótól messzire esik a nemzeti könyvtár meg a nemzeti filmarchívum, és nincs a közelben "hadra fogható" történész és filmes szakember, a magára hagyott alkotó csak akkor kerülheti el a történelmi leletmentés buktatóit, munkája akkor lehet minden tekintetben hiteles és hatásos, ha lelkiismeretes, alapos és fáradtságot nem ismerő előtanulmányok után kezd hozzá a forgatáshoz. Ahogy a szabadkai Kabók Erika tette. Ez a többnyire Szerbiában és Montenegróban munkálkodó asszony, akinek a kiváló televíziós riportjait már korábban is nagy elismeréssel fogadta a lakiteleki televíziós szemlék nézőközönsége, úgy ült le beszélgetni az egykor nagyon népszerű jugoszláviai újságíróval, Tito közvetlen munkatársával, Dobrica Tyosziccsal, hogy pontosan tudta, miről lehet és miről kell faggatni a forradalmi Budapesten hét napot töltő férfiút. Tyoszics, maga is bevallotta, semmi mást nem akart elérni Magyarországon azokban a lázas napokban, csak szemtanúnak megmaradni. Mindent rögzíteni, s amit csak lehet, publikálni. Kabók Erika ötven év után természetesen arra volt a leginkább kíváncsi, amiről annak idején nem írhatott a magyar forradalmat hasadt lelkű kommunistaként, de mégis elfogulatlanul, és szemléletesen megjelenítő újságíró. Hogy milyennek látta a személyes találkozás alkalmával Nagy Imrét, Kádár Jánost, és milyen érzelmeket táplált később az '56-os események fő- és mellékszereplői iránt. (A Nagy Imrével való találkozás után - meséli az öregséggel elég eredményesen hadakozó Tyoszics a szabadkai kamerák előtt - az volt az érzése, Nagy Imre nem hitt abban, amit csinált. Nem politikus módjára viselkedett 1956-ban. Kádár viszont, aki Tito beavatkozására számított, és arról faggatta az emberét, hogy miért "árulta el a magyar népet", Tyoszics szerint, a lelke mélyén mindvégig a Komintern katonája volt. Még akkor is, amikor a Komintern ellen harcolt.) Tyoszics írásait egyébként a Magyar Szó is átvette, meggyőződhet róla, aki az Országos Széchényi Könyvtárban a jugoszláviai magyarság lapjának a megfelelő évjáratait a kezébe veszi. A sajtótörténet számára is figyelemreméltó beszélgetés fontos tartozéka, hogy miként értékelték a kommunista Tyoszics "szemtanúságát" a főnökei: Tito nagyon elégedett volt vele. Hruscsov ellenben szidta, veszettül.

A kóros vízfejűségtől szenvedő magyar média-világtól távol élő, mozgóképesek nagy szerencséje, ha olyan interjúalanyra akadnak, aki egymaga, a vállán viszi el az '56-os leletmentést. Ilyen mázlista Sirkó László, a kecskeméti televízió munkatársa is, aki helyett úgyszólván mindent elrendezett Az én ötvenhatom című filmben Buda Ferenc. A költő, akinek - húsz éves volt akkor - 1957-ben "csak" a verseit írták a rovására. Amikor Buda Ferencet beszéltették a filmesek, és a kép csupán "hitvány szolga" volt, fontos információkkal, felemelő s felejthetetlen pillanatokkal ajándékozták meg nézőiket a pár perc híján félórás portréfilm életre hívói. Amikor ellenben egykori cellájának ajtajába állították be, alma máterének folyosóin sétáltatták, erdőn, mezőn gyakorlatoztatták, mesterkélt lett a jelenet. Hiányzott belőle Buda Ferenc egyszerű, természetes őszintesége, bölcsessége, szeretettel teli egyénisége. Aztán, ha ismét engedték beszélni, visszaállt a rend. Megint lehetett hinni a film hitelében, s feledni tudta az ember a rendezést. Buda Ferencet, mint televíziós személyiséget, külön jutalomban részesítették Lakiteleken. Megszolgálta az elismerést. De külön jutalmat kapott a rendező is, föltehetőleg azért, mert megtalálta az '56-os Buda Ferencet. Ismerjük el, jutalmazásra méltó érdem ez is.

Az Országos Rádió és Televíziós Testület által támogatott, hetedik lakiteleki televíziós szemle többi versenyfilmje - szerintem - jelzés. Tiszteletre méltó nyersanyag a holnap leletmentői számára. Ha erejük és lehetőségeik engedik, ezek alapján a felszínre hozhatják, országnak, világnak a tudtára adhatják, milyen emlékeket őriz még magában Szombathely, Győr, Veszprém, Jánoshalma, Tiszakécske, Kecskemét és Kolozsvár népe 1956-ról. Szép feladat ez is, nem is lesz könnyű teljesíteni, mielőtt végképp kihátrál a magyarság életéből a forradalom.

Lőcsei Gabriella, Magyar Nemzet


fidesz.hu