Ami sokkal szomorúbb, hogy a 8,048 millió szavazásra jogosult magyar állampolgárból alig 3,018 millió tartotta fontosnak elmenni az urnához, a többit nem érdekelte az önhibájukon kívül a határ másik oldalára szorult nemzettársaik sorsa.

Két éve, 2004. december ötödikén este döbbent csend telepedett a Kárpát-medencére. A határon túli magyarok szegényebbek lettek egy évtizedek óta a párna alatt őrzött illúzióval. Azzal a hittel, hogy az anyaország csak külső nyomás miatt, a kommunizmus és az idegen csapatok terrorjának következtében veszi tudomásul a megváltoztathatatlant, de belül, a szívek mélyén még mindig él az egységes magyar nemzet gondolata.

Két éve itthon is elkezdődött egy folyamat, amelynek még messze nem vagyunk a végén annak ellenére, hogy hajlamosak vagyunk mindig abban a hitben ringatni magunkat, ennél már nincsen, nem lehet lejjebb. Két éve még csak azt néztük döbbenten, hogy a miniszterelnök szembefordul a saját nemzetével. Azóta már azt is tudjuk, hogy végig lehet hazudni egy kormányzati évet, választási ciklust és kormányalakítást, és ezt nemhogy túl lehet élni, hanem (párton belül) még meg is lehet erősödni belőle. Meg lehet halni tűzijáték alatt, szét lehet veretni a rendőrséggel békés emlékezőket; meg lehet szüntetni, fel lehet perzselni mindent, amihez nem fűz közvetlen anyagi érdek.

Ha ma kellene szavazni a kettős állampolgárságról, még annyian sem mennének el az urnákhoz, mint két évvel ezelőtt. Sokkal jobban aggasztanak a saját hétköznapjaink: miből fogjuk kifizetni a megugró gázszámlát, lesz-e munkahely, ha egészségesek vagyunk és kórház, ha megtámad a kór. Két éve még csak a határokon kívüliek voltak a kormány ellenségei, ma már a határon belül szorult magyarok is azok lettek, ha nem tartoznak a körön belüliek sikeres és gátlástalan táborába. Válság van, de a kormány figyelme kizárólag a saját hatalmának megtartására összpontosul, a polgárok pedig saját megélhetési gondjaik súlya miatt váltak lesütött szemű nemzedékké. Másra nem jut energia, így fordulhat elő, hogy észre sem vesszük, nemcsak kórházakat akarnak bezárni, hanem a rendszerváltás után a határon túli magyarság támogatására létrehozott teljes intézményrendszert is.

A teljesség igénye nélkül: megszűnt a Határon Túli Magyarok Hivatala, évek óta nem hívják össze a Magyar Állandó Értekezletet, megszüntetik-beolvasztják a témával foglalkozó összes fontos közalapítványt. Miközben Erdélyben az úgynevezett radikálisok és a magukat mérsékelteknek mondók összefogtak az autonómia ügyében (Markó Béla sok év után újra tárgyalt Tőkés Lászlóval), Gyurcsány Ferenc nem tartotta szükségesnek felvetni az immár konszenzusos önrendelkezést a magyar-román közös kormányülésen. A Babes-Bolyai egyetemen kapusok taposnak a kiragasztott magyar nyelvű táblákon, a december elsejei, ünnepi bukaresti parlamenti ülésen belefojtják a szót az RMDSZ szónokába.
Két évvel ezelőtt volt egy esélyünk lezárni egy nyolcvanéves rémálmot. Azt (is) elszalasztottuk, mi pedig azóta statisztái lettünk egy másik tragikomédiának.

Lukács Csaba, Magyar Nemzet


fidesz.hu