Vajon végleg el kell-e felejtenünk ezeket a rendszerváltozáskor különösen sokat hallott, majd egyre ritkuló kifejezéseket? Különösen az mellbevágó, hogy szorosan az EU követelményrendszerének teljesítésével kapcsolatban megy végbe ez a korántsem szemantikai változás, hiszen az Európához történő csatlakozás folyamata során nemcsak a közvélemény, hanem a szakértők is az életviszonyok javulását várták. Amikor 1990 után nemhogy áttörés, hanem a többségnek valóságos zuhanás következett be az életszínvonal terén, azzal vigasztaltak bennünket a mindig mindent jobban tudó közgazdászaink, hogy eddig "koraszülött jóléti államban" (Kornai János) éltünk, ám be fog következni a jövevény felcseperedése, csak tartsunk ki még egy ideig. Kitartottunk!

Különféle kapitalizmusok

Jött is a Bokros-csomag és a harminchét százalékos infláció, mégsem következett be a jólét Magyarországon. Távlati politikai és gazdasági ígéretekkel persze, akárcsak korábban, most is tele van a padlás, de egyre nő a szkepticizmus az újra és újra megfogalmazódó ígéretekkel szemben.
Lehet, hogy a jóléti álom csak néhány szerencsés országban valósulhatott meg, talán éppen azért, mert másutt nem realizálódhat, hiszen kevesek gazdagságának mindig is sokak szegénysége volt az ára. Egyre többet tudunk a kapitalizmusnak és politikai rendszerének különféle modelljeiről. Egyáltalán nem egységes az a világrendszer, amelybe beléptünk, s amely olyan szépnek, kiegyensúlyozottnak, derűsnek látszott, kitekintve a kommunista barakkok rácsai mögül. Szóval, vannak prosperáló és vegetáló kapitalizmusok.

Westernizáció

Létezik az észak- és dél-európai modell, a skandináv megoldás, aztán más a helyzet Észak- és Latin-Amerikában, az ázsiai "kis tigriseknél", Japánban és így tovább. A modernizáció felé vezető út sem nyílegyenes, mert könnyen lehet belőle Potemkin-falvas westernizáció, amelynek széles autópályáiról középkori eredetű dűlőutakra lehet csak lehajtani. A demokráciák értékeiben sem lehetünk már olyan biztosak. Próbáljunk csak meg Amerikában szakorvoshoz menni vagy hazánkban nemzeti zászlót lobogtatni. Még ott is veszhetünk a rendelő várójában biztosítás nélkül, vagy véresre sebezhetnek gumilövedékkel.

A kisebbségek sorsa sem olyan, mint amilyennek távolról látszott. Márpedig valamilyen viszonylatban mindenki kisebbségi. Autonómia, szabad nyelvhasználat csak egy-egy kivételes modellben fordul elő. Próbálják csak meg a gyermeküket francia Svájcban német, Flandriában francia iskolába íratni. Nem fog menni. Még Erdélyben is jobb a helyzet az iskolafronton.

Józan helyzetismerettel rendelkező tudósaink egy része mindig is tudta az igazságot. Különbséget tettek jólét és jóllét között, hiszen felismerték, hogy az emberek boldogsága nincs szoros korrelációban anyagi helyzetükkel. Talán vigasznak szánták? Arra is emlékeztettek - mint Andorka Rudolf -: "A mai napig vitatott kérdés, hogy azok az országok, ahol a jóléti kiadások aránya a GDP-n belül kisebb (Például az Egyesült Államok), közép- és hosszú távon sikeresebbek-e a gazdasági versenyben, mint azok, például Hollandia, ahol a jóléti kiadások sokkal nagyobbak." (Bevezetés a szociológiába, 448. o.) Miért akarjuk akkor mindenáron Amerikát követni, nem lenne jobb Hollandiát, s akkor a közhangulat is jobb lenne?

Lehet, hogy mégsem modellváltásról, reformról van szó nálunk, hanem csak az eltékozolt javak visszaperléséről?

Törekvés a jóllétre

Amikor a jóléti államot, a szociális piacgazdaságot elmarasztaló, Friedman-kopírozó magyarországi közgazdasági konformizmus papagájmódra ismétli érveit (gazdaságtalan, nem termelékeny, nem hatékony, növeli a bürokráciát, elkényelmesít, nem ösztönöz produktív munkára, szabadságellenesen jövedelemelvonó, nyugdíjaspárti, pazarló az egészségügye stb.), elfeledkezik fő hivatkozási alapja, a globalizáció alapvonásáról. Ugyanis ma a technikai fejlődés olyan gyorsan és akkora tömegben helyettesíti a munkát tőkével, hogy a termelés már nem tudja megteremteni saját keresletét.

A munkanélküliség napjainkban nem olyan rövid távú jelenség, mint korábban volt, amikor közvetlenül tükrözte a gazdaság állapotát, hanem hosszú távú, talán örökre szóló világprobléma lett. Ezért a fizetőképes kereslet nem tarthat lépést a tömegtermeléssel. Márpedig a szociális kiadások megnyirbálása tovább szűkíti a vásárlóerőt.

Úgy tűnik, a történelem igazságot fog szolgáltatni az Antall-kormány egykori pénzügyminiszterének, a hivatali ideje alatt sokat csepült néhai Rabár Ferencnek, aki 1999-ben a fentieket kifejtette, és a munkanélküliséget befolyásoló nyugdíjkorhatár csökkentése s az egészségügyi kiadásoknak az öregedő társadalmakban keresletnövelő impulzusa mellett érvelt. Ha már jólétre nem telik, legalább jóllétre törekedhetnénk.

Szabó A. Ferenc a Zrínyi Mikós Nemzetvédelmi Egyetem tanára


MH - fidesz.hu