Az, ha tudálékos könyvmolyok gyürkőznek neki, hogy elméleteik kaptafájára húzzák a csiklandós emberbőrön kísérletező politikát, vagy ha a műveletlen kontárság lelki és szellemi aggálytalansága szállja meg a közhatalom gócpontjait? Az egy Jászi-korszak kivételével a magyar politikának nemigen volt szerencséje tartós találkozásra az ideológussal, az egykönyvű ember szánalmas csökönyösségével, a cerebrális tervkovács fölfuvalkodott csalhatatlanságával és a közéleti magántudós rögeszméjének rabbinisztikus dühével, aki elméletének teljessége kedvéért a legnagyobb dölyffel fitymálja a valóságos életnek végtelenül bonyolult és különféle tényeit, jelenségeit és tüneteit. És annál hajthatatlanabb következetességgel mélyed el izzó ábrándvilágának képzeletei közé, minél jobban kisiklik klinikai kísérleteinek légüres műhelyéből a valóságnak az a morzsányi darabja is, amelynek vegyelemzéséből oly tündöklő kémiai képleteket szerkesztett. Még gyakorlatibb valóságérzékű művelt emberekkel is megesik a civilizáció értékeinek és eredményeinek fölbecsülésével, hogy rábízzák magukat az úgynevezett józan ész életszabályozó mindenhatóságára, hogy félreismerik az ösztönélet fékezhetetlen őserőit, hogy kultúroptimizmusukban lekicsinylik a tömegindulatok irracionális rugóit az emberiség nagy és szenvedélyes pszichózisában. Hogyne bátorodna föl a politikai élet ismeretlen földrészeinek és világtájainak fölkutatására és elkormányozására az egykönyvű doktrinerizmus, amikor mellényzsebében csalhatatlan delejtűjével nekivág a távolról oly végtelenül egyszerűnek látszó feladat meredekjének azzal a föltett szándékkal, mint az ideológusok egyházának egykor szuverén főpapja, Royer-Collard, mondván: a politikában nincs semmi, ami méltóbb volna a megvetésre, mint a tény.

Ha a szú megemésztett már egész ősvadonokat, dőlnek a fák akkor is, amikor vágják az erdőt. A politika duhaj favágói is végeztek akkora dúlást a nemzeti élet erdejében, mint akár a kéreg alatt percegő szú, akár a fergeteg, s ráadásul minden válogatás nélkül irtottak korhadt tönköket és büszke faóriásokat, tömpe cserjéket és fiatal növendékeket, rothadt tuskókat és fenséges természeti műemlékeket, mert bolond fejszéjük éppoly kevéssé tudja megérteni és elviselni az erdőélet roppant gazdagságát, faegyedeinek sokféleségét és változatosságukban is életteljes összhangját, mint ahogy a szú megtámad és szétroncsol, s a pusztulás sivár egyenlőségében felőröl minden életerőt, amelyre a rengetegben csak rábukkan. A szú munkájában élettani rendszeresség és pontosság van. A vadul csapkodó baltáéban az irracionalizmusnak az a kiszámíthatatlan, részeg lendülete, amely a rombolásban leli örömét, s amelynek dühöngését szinte az esztelenségig fokozza a fenyők büszke csúcsa vagy a tölgyek roppant törzse. Az egyik a maga élettani törvényeinek engedelmeskedve, a másik meg egy magasabb, tehát általa érthetetlen életforma által sértve és provokálva, de mind a kettő úgy él az erdőből, mint a vámpír, amely csak akkor éled meg, ha kiszívja áldozatának vérét. A logikus szú és az irracionális fejsze élettitka: az erdő halála, az értékek és az egyéniségek hekatombája.

(...) Mihelyt az erdő élete nincs biztonságban se a szú, se a fejsze támadása ellen, a kontraszelekció válik az elítélt vadon legfőbb törvényhozójává, amely annál hamarabb szánja halálra a fát, minél nagyobb és függetlenebb életerőt sejt benne. A kontraszelekció törvénykönyvének ítélet-végrehajtója a szú és a balta. De mielőtt munkához látnának, előreküldik az erdő halálangyalait, az élősdit, a fagyöngyöt, a folyondárt, hogy eleve megjelöltessenek mint legelső áldozatok: a masszív tölgyek és a gőgös fenyők.

Magyar Nemzet (Pethő Sándor, 1936)