Fölöttünk döntenek, és nélkülünk, mondja, mint Kádár idejében, hiába rendeznek négyévenként szabad választásokat. Akárhogyan voksolunk, két választás között esélyünk sincs, hogy irányítsuk, vagy befolyásoljuk az életünk. Az énekes, gitáros zeneszerző fenegyerek, aki nemrégiben figyelemreméltó könyvet is publikált, hetykén fogadja a visszapörgetett időt. Csak arra vigyáz, mondja, hogy visszafogottan reagáljon a régi-új változásokra.

Az én bölcsességem, sajnos, meg sem közelíti Nagy Feróét, nem tudok megbékélni a 60-as, 70-es, 80-as évek jobb televíziós műsoraiból összeválogatott 2006-os óévbúcsúztatóval sem. Pedig "valahol" tudom, hogy végső soron jobban jártunk az archívumok mélyéről előkotort felvételekkel, A denevér 1965-ös tévéváltozatával, a 66-os, 67-es és 68-as táncdalfesztiválok sikerdalainak a felidézésével, a "fiúsított" Három nővérrel és Hacsek és Sajó ki tudja, hányadik átiratával, mintha új időknek új dalaival rukkoltak volna elő az első számú közmédia krónikus értékbizonytalanságban szenvedő tisztségviselői. A kádári időkben még elég sokan tudták, odafönt és idelent egyaránt, hogy alkalmanként - ünnepnapokon és áremelkedések idején - érdemes színvonalas mulatságokkal elkábítani a népet. A kedvenceket kell felvonultatni testre szabott vagy az adottságaiktól igen-igen eltérő szerepekben. Operaénekeseket, prózai színészeket, tévébemondókat, a könnyűzenei élet kellőképpen preparált "reménységeit", és a sokadalom hosszabb-rövidebb időre elfelejti minden búját, bánatát. A becsapottságát is. Ma már erre a szemfényvesztésre is képtelenek a média parancsnokai. Alkalmatlanságuk első számú bizonyítéka: az égvilágon semmilyen kapcsolatban nincsenek a mai magyar művészvilággal. Televíziós sztárt a politikusokból és pár gyönge fényű csillagocskából próbálnak gyártani, ahogy lehet, amíg lehet. Arra persze a nem a magas intelligenciahányadosukról ismert médiaguruk is rájönnek, hogy az olyan kritikus pillanatokban, mint amilyen a lakosság nagyobb részének tragikus életszínvonal-változást hozó 2007-es esztendő beköszönte lesz, nem sokra mennének sem a politikusaikkal, sem a saját gyártmányú csillagocskáikkal. Lendvai Ildikó láttán akkor sem tudná feledni itt a nép a reá váró megpróbáltatásokat, ha a politikusasszony ezúttal rikácsolás mentes produkcióba kezdene. Mondjuk, kánkánt járna. Tartok tőle, rajtunk már ez sem segítene... De az édes Melis György Johann Strauss nagyoperettjében, és Márkus László a csehovi persziflázsban, és Chrudinák Alajos, amint Sajóként ütődöttnek tetteti magát, ők kis időre csakugyan el tudják űzni a félelmeinket, pontosan úgy, ahogyan negyven évvel ezelőtt tették vidám fellépéseik által.

A kérdés csak az, hogy nekünk, magyaroknak ennyi a jussunk csupán? Se több, se kevesebb, akármerre fordul a világ? Gondűző borocska mellett, gondolatűző tévéműsorok társaságában térni napirendre sanyarú kilátásaink fölött? Kilátásunk sincs rá, hogy a mindenkihez eljutó elektronikus média segítségével tisztábban lássuk a helyzetünket, hogy a lehetőségeinket, ha vannak még egyáltalán, a köztelevíziók tudatosítsák bennünk? A kádári éra idején hitették el mifelénk az emberekkel azt is, hogy az óévbúcsúztatás, újévköszöntés semmi másra nem való, csakis önfeledt szórakozásra. Másutt még pár éve is szokásban volt, hogy tekintélyes, tudós emberek diskurzusából, meg a figyelemre méltó eszmecserék mozgóképes mellékleteként feltűnő riportokból és statisztikákból csipegethette ki a televíziónéző, hogy közössége mire jutott az elmúlt esztendőben, és mire számíthat az elkövetkező időkben. Úgy tűnik, ezeknek a tényleges valóság alapján álló, év végi tényfeltáró gazdaságpolitikai adásoknak befellegzett, még a világcégeknél is, nem csak mifelénk. Helyettük az óév látványos természeti katasztrófáit, technikai természetű baleseteit és tudományos szenzációit ragozzák, vagy pedig a legmeghökkentőbb politikai döntéseket magyarázgatják. (Így lett vezető anyag például december 31-én a BBC World műsorán Szaddam Husszein kivégzése, amit, persze, a józan gondolkodású, keresztény ember akkor sem képes az ítéletvégrehajtóknak "jóváírni", ha ötvenszer ismétli meg a kegyetlen képsort a nagy múltú angol adó.)

Szerencsére, a Hír Televízió nem követi a világ-televíziók divatját. Aki tehát a Hír Tv év végi, év eleji adásait követte figyelemmel, elkaphatott pár tanulságos helyzetelemző beszélgetést. (Sajnos, többnyire megfelelő kísérőfilmek nélkül...) Kettő közülük különösen tanulságosnak tűnt. Az egyik Tamás Gáspár Miklóstól származott, a másik Gazdag Ferenctől. A szabaddemokrata barátaiból végérvényesen kiábrándult filozófus többek között azt részletezte, milyen kudarcot szenvedett példaképek alapján akarja átalakítani hazánk gazdaságát a jelenlegi kormány. A politológus Gazdag Ferenc pedig arról adott közre hiteles "kimutatást", hogy mit jelentett hazánknak az Európai Unióba való felvétel. Nem állíthatom, hogy jó kedvre derítettek Tamás Gáspár Miklós vagy Gazdag Ferenc szavai, de legalább sejteni kezdtem, mire számíthatok. Aztán megnéztem Bogányi Gergely portréfilmjét, a Zongoristának született című ötven percet, kevés szóval, sok muzsikával, és megpróbáltam - mi mást tehettem volna - derűs lélekkel nekivágni az újesztendőnek. Ki tudja, talán a "csak azért is bizakodás" az a homokszem, amely megakadályozza, hogy visszapörgessék az időt, egészen az antiszociális áldemokráciáig...

Lőcsei Gabriella, MNO


fidesz.hu