Ilyen gyarló az emberi természet: vágyakozunk a jó hírre.

De mint oly gyakran, most is hiába. A késhegyig menő, maratoni alkudozás után is nyugodt, fölényes Alekszej Miller Gazprom-elnök és a halottsápadt, csapzott Szergej Szidorszkij fehérorosz miniszterelnök elmaradó kézfogása szilveszter éjszakáján már sejtette, hogy a játszmának nincs vége. Hogy ez egy egészen más helyzet, mint az egy évvel korábbi orosz-ukrán földgázháború végét jelző 2006. január 4-i egyezség a Kremlben. Hiszen akkor a Roszukrenergo nevű, rejtélyes közvetítő cég beiktatása mindkét szemben álló félnek mentőövet dobott. Az akkor még nevetségesen olcsó türkmén földgázszállítások bekapcsolásával olyan árat biztosított az ukránoknak, amellyel a rendkívül energiaigényes nagyipar, az ukrajnai export fő forrása, ha nehezen is, de át tudta vészelni a tavalyi évet.

Fehéroroszország azonban most, alig egy esztendővel később még a végveszélybe kerülő devizabevételeit - no meg külpolitikai presztízsét - féltő Ukrajnánál is rosszabb helyzetbe került. Nem csak azért, mert a Gazprom jelentéktelen, ötdolláros árengedményét leszámítva, gyakorlatilag teljes egészében el kellett fogadnia az orosz földgázdiktátumot.

A méltán Európa utolsó diktatúrájának nevezett ország hosszú ideje a szintén olcsón kapott és suba alatt többszörös áron reexportált orosz kőolaj hasznából élt. Sokban ez volt a titka annak, amit a világszerte szalonképtelen - még beutazó vízumra se méltatott! - államfő, Alekszandr Lukasenko előszeretettel "fehérorosz gazdasági csodának" nevezett.

Minszk pozíciója

Alekszej Millerék valószínűleg nem számítottak arra, hogy a Viktor Juscsenko vezette Ukrajnával szemben - amelytől az orosz földgáz nélkül maradt szomszédai, de egész Európa megkövetelte a Moszkvával való gyors kiegyezést - Alekszandr Lukasenkónak nincs mit veszítenie.

Ezért viselkedik most sarokba szorított vadállatként. Hiszen a megállapodásban rögzített százdolláros földgázár egyet jelent a fehérorosz gazdaság összeomlásával s nyomában az elkerülhetetlen politikai instabilitással.

Igaz, a borzalmas emberáldozattal járó világháborútól a következményeiben főleg ott pusztító csernobili atomkatasztrófáig oly sokat szenvedett nép nemigen ismeri a szuverén nemzettudatot. A politikai pártokat, az ellenzéket, a szólásszabadságot pedig Lukasenko régen felszámolta. A téeszelnökből lett zsarnoknak, Hitler és Sztálin dicsőítőjének azonban most van oka félni: ha nem tud enni adni engedelmes alattvalóinak, akkor elveszíti hatalmát.

Ezért próbálkozik most Minszk az orosz kőolaj tranzitjára kirótt vámmal. És ezért próbálja az irdatlan mennyiségű energiaforrás vám fejében történő lecsapolásával rákényszeríteni Moszkvát, hogy tovább finanszírozza Alekszandr Lukasenko, a "batyka" országlását.

Az alku tétje

De vajon mi indokolja a kőkemény moszkvai "nyet"-et, a kőolajcsap elzárását? Hiszen a vám önmagában nem az ördögtől való. Vámunió ide vagy oda, józan ésszel aligha éri meg a ma már világszerte a Kreml kinyújtott karjának (vasöklének) tartott energetikai szféra egyik zászlóshajójának, a Transznyeftynek, hogy megtagadja a fizetést. Az orosz energetika, főleg az Európai Unió által éppen monopolhelyzete miatt oly sokat támadott Transznyefty, gyaníthatóan nem tenné kockára megbízhatóságát, ha nem a kulisszák mögötti orosz-fehérorosz alku valószínűsíthető politikai tétjéről lenne szó.

Arról ugyanis, hogy az orosz alkotmány értelmében Vlagyimir Putyin jövőre - harmadjára - már nem indulhat az elnöki stallumért. Ha azonban a régóta, lassan, gyötrelmesen alakuló orosz-fehérorosz államszövetségből egy új állam jön létre - amit moszkvai elemzők szerint politikailag, gazdaságilag, társadalmilag és nemzetközi presztízsét tekintve Oroszország sokáig nem fog kiheverni -, akkor Putyin természetesen részt vehet ennek az új országnak az elnöki székéért folyó versenyben.

Őrültség, gondoljuk mi, itt, Európa közepén, de van benne rendszer. Kivált az orosz történelem hagyományait tekintve.

Csak egy ilyen háttéralku indokolhatja, hogy a Kreml akaratát mindenkor pontosan végrehajtó Transznyefty-elnök, a százszázalékos állami tulajdonú egységes kőolajszállító rendszer első embere, Szemjon Vajnstok elzáratta a "kőolajcsapot", és ezt már hétfő este el is ismerte.

A játszma hosszú lesz

Mivel mindkét félnek hatalmas a tét, az orosz-fehérorosz kötélhúzás bizonyára hosszabb ideig tart majd, mint az Ukrajna elleni büntető hadjárat. Az azonban nem kétséges, hogy a Kreml előbb-utóbb rákényszeríti akaratát a "fehérorosz Türkménbasira".

Európa pedig újabb leckét kapott. Igaz, a tavalyi energetikai sokk után már-már felkészülten fogadta az újabb "csapelzárást". Az ellátási válságban leginkább érintett Lengyelországnak és Németországnak, de hazánknak is hosszú hetekre elegendő kőolajtartaléka van. De a Moszkvában várhatóan 2008-ban kulmináló hatalmi játszma előszele jelzi: ma már egyetlen ország sem teheti meg, hogy pusztán a tározók feltöltésével biztosítsa energetikai szükségletét. Más források után kell nézni.

Gereben Ágnes történész, Magyar Hírlap


fidesz.hu