Gyakran beleragadunk valamelyik gubancba, és bozótvágó késre volna szükségünk, hogy továbbhaladjunk. Néha kapunk egy kis világosságot valahonnan, s ha szerencsénk van, a lámpa nemcsak fényt ad, hanem a szívünket is melegíti. Salvador de Madariaga (1886-1978) spanyol író, költő diplomata írása hihetetlen örömmel és büszkeséggel tölt el: így is lehet értékelni és szeretni a mi forradalmunkat. Írásának befejező passzusát idézem:

"A zsíros haszon nyoszolyáján lágyan folyt a pásztoridill, midőn amerikai kémrepülőgépek szovjet rakétákat fedeztek fel Kubában. Márpedig azt minden iskolás gyerek tudja, hogy Kuba sokkal közelebb van Washingtonhoz, mint Budapest. Kennedy erre nyomban föl is hívta Hruscsov figyelmét, és Hruscsov is nyomban vette a lapot - miként 1956-ban is biztosan vette volna, ha van, aki adja neki. És így halad tovább a világ e göröngyös úton, mindinkább remélve, hogy a kommunista világ széthullása maholnap elhozza Kelet-Európa szabadságát. A bomlás alapjában véve a kommunizmus lényegi képtelenségéből következik, ám bomlását is, képtelenségét is feledhetetlen, ragyogó fényben mutatta föl egyszer egy hősies nép lelkesültsége."

Olvasom, és nem tudok betelni vele, a kitűnő írót most olvasom először, 1978-ban már halott volt, legalább tíz-tizenöt évvel '89 előtt írta e sorokat, mi pedig itthon nem mertük hinni, hogy ennek valaha vége lesz, noha képtelenségét, abszurditását bőrünkön éreztük naponta. Elgondolkodhatunk, milyen életet éltünk azokban az években, amikor gyerekkorunktól fogva tömény hazugságokat sulykoltak belénk, s mire fellélegezhettünk, talán már elfáradt, esetleg kialudt az a láng, ami szívünkben a forradalomra emlékezett. Még most is élnek köztünk olyanok, akik csőcselékről beszélnek külföldön is, itthon is, ha a lázadó ember valahol (esetleg a saját utcájában!) megjelenik.

Már Albert Camus gondolatmenetét követem, az ő írása, a Magyarok vére is olvasható a folyóiratban, Gabriel García Márquez, Howard Frost, Stéphane Courtois és mások mellett. Fázsy Anikó kitűnő tanulmánya (1956: az írástudók árulása) méltó a nagy nevekhez.

Camus sokat tud a lázadó emberről, hogy a lázadás képessége mindig ott szunnyad az emberben, amíg szabadságuktól megfosztott, szolgasorba kényszerített, megalázott emberek élnek. Az emberiségnek csak töredék része tud és mer lázadni, ők azok a kevesek, akik többnyire életüket adják a mi szabadságunkért. Nélkülük nem lennénk méltók arra, hogy embernek nevezzük magunkat. Becsüljük és tiszteljük őket, ne féltsük kényelmünket, olcsón megvett "boldogulásunkat", mert a boldogság nem boldogulás. Boldog csak szabad ember lehet. Boldogulni a rabszolga is tud.

"A nyugat volt felelős fél Európa rabszolgaságáért, és nem állt jogában elfordulni, miközben a magyar nép által összetört láncot kikalapálták és újra összefűzték... A Nyugat ekkor könnyen, talán bizonyosan felszabadíthatta volna Magyarországot és rajta keresztül egész Kelet-Európát, ám nem ragadta meg a lehetőséget, mert az ahhoz szükséges lelki- és akaraterőt nem bírta magában összeszedni" (Salvador de Madariaga).

Tóth Erzsébet író, költő


Magyar Hírlap - fidesz.hu