Beszélhetünk-e igazságosságról a nem túl eredeti tőkefelhalmozás tizenhat évét követően? A korszak szaldója lesújtó. A magyar népesség öt-hét százaléka volt képes sikeresen integrálódni a "globálmodernizációs trendhez", egyebek között azért, mert a hazai erőforrások mintegy harmadrésze az ő birtokában van. A társadalom ellenpólusán a modernizációs folyamatból kiszorult, visszakerülésre legjobb tudása szerint is esélytelen huszonöt-harminc százalék található. Csaknem hárommillió emberünk. A néhány éve ismert terminológia szerint: a roncstársadalom. A felmérések azt mutatják, hogy ők az anyagi erőforrások öt-hét százalékával rendelkeznek. Fura számmisztika, nehéz csomag az új évezred hajnalán.

A két csoport között huszonötszörös a jövedelmi különbség, és az olló tovább nyílik. Az eddigiekben nemcsak a tömegek mérete a rémisztő, hanem az is, hogy gyökeresen eltérő fejlettségű, esélyű és világszemléletű rész-Magyarországok feszült egymás mellett éléséről beszélhetünk.

A "business class Magyarországon" utazók a nyugat-európai masszív középosztály - avagy felső középosztály - nívóján, egy kitárult világban élnek. A "turistaosztályon szorongó" ügydöntő többség szintjének minden tagja bizonytalan munkahelyének megtartásáért szorong. Ahelyett, hogy több lábon állna, egyik lábáról a másikra áll, s rémülten regisztrálja, hogy minden értelemben fogynak a tartalékai. A "hajófenékben" himbálózó milliók járadékokon, segélyeken tengődnek, és ügyeskednek, hogy legalább ennyit megtartsanak maguknak. (Őket újabban a bűnbakszótár szerint potyautasoknak nevezik.) Zsellérkednek, cselédkednek, alkalmanként seftelnek, gyűjtögetnek, koldulnak vagy lopnak, mert éhesek. (Újságaink vívmányként hozzák időnként, hogy államunk a gyermekéhezéssel szemben miféle módokon veszi fel a versenyt.)

A résztársadalmak között alig van átjárás, így a vázolt Magyarországok vajmi keveset tudnak egymásról, vélekedésük a többiekről részigazságokon, előítéleteken és nemritkán bűnbakképzésen alapul. A társadalmi különbségek azért válhattak mostanra ilyen szélsőségessé, mert a rendszerváltó - illetve annak oldalvizén beevező - politikai erők az ebbe az irányba ható makrofolyamatokat szabadon hagyták érvényesülni.

Függetlenül attól, hogy éppen ki volt kormányon, a neoliberális gazdaságfilozófia érvényesülése jelentette a folytonosságot. Zajlott az államtalanítás. Alapvetően nem az állami beavatkozás korszerűsítésére és átalakítására helyeződött a hangsúly, hanem szinte kizárólag a tagadására. A piac mindenhatóságának illúziója máig ott leng a fejünk fölött. Ezen a vakvágányon haladva reformálatlan maradt az állami újraelosztás, elkorcsosultak a nagy elosztórendszerek. Általános, mindenre kiterjedő lett a forráshiány.

Időközben megy a "pártacsar", sarkalatos törvény nem terem - csak mert kétharmados parlamenti akarat kellene hozzá.

Mélyen igazságtalan, hogy országló hatalmi elitünk tagjai egymással foglalkoznak, s csak mellékesen velünk. Minden döntést első helyen az motivál, hány szavazót hozhat. Mélyen igazságtalan, hogy miközben nyilvánvaló, hogy az illúziók, patetikus szózatok, ígérgetések, időnkénti osztogatások, no meg a hazudozások képtelenek pótolni a távlat és a kiszámíthatóság hiányát, még mindig messze vagyunk egy konszenzusra épülő, tíz-tizenöt évet átfogó, nemzeti érdekeket megjelenítő programtól.

Igazságosságot csakis az hirdethet, aki minden kis csoportos érdeket félretéve, ha kell, akár önkorlátozó módon is kezdeményezője tud lenni a nemzeti léptékű, hosszú távú megegyezésnek. Hitele is csak annak lesz ebben a vaduló világban.

A társadalom szereplőinek felelőssége, hogy ne hagyják magukat egy polgári demokráciában eltaposni. Ne engedjék, hogy a civil szférát is elpártosítsák tőlük, ne törődjenek bele a védtelenségbe. Az értelmiségi felelőssége pedig, hogy tisztességgel feltárja a helyzetet, kiutakat keressen és mutasson, ne hallgasson, mikor szólni kötelező.

Gazsó I. Ferenc, Magyar Hírlap


fidesz.hu