A Szerb Radikális Párt (SRS), amely lényegében megismételte az előző választáson elért eredményét, s továbbra is a törvényhozás legerősebb pártja marad, magányos győztes, mivel talán csak Slobodan Milosevic örökösei, a szerb szocialisták (SPS) volnának hajlandók könnyedén koalíciót kötni vele, de az nagyon kevés lenne a kormányzóképességhez. A Hágában pere folytatását váró Vojislav Seselj követői csak annak örülhetnek, hogy a 17 nagy választókörzet közül 14-ben az első helyen végeztek, s még a demokrata fellegvárnak tartott Belgrádban is sikerült megverniük legfőbb riválisukat, Boris Tadic államfő Demokrata Pártját (DS), amelynek csupán a szabadkai, valamint a nyugat-szerbiai valjevói és uzsicei körzetben sikerült eléjük kerülnie.

A belgrádi fiaskót leszámítva a DS-nek igazán nincs oka a kesergésre, mivel 37-ről 64-re tudta növelni mandátumai számát a 250 fős parlamentben. Ezzel egyértelműen a demokratikus tömb vezető ereje lett, elhódítva ezt a címet Vojislav Kostunica Szerbiai Demokrata Pártjától (DSS), amely a populista Velimir Ilic Új Szerbia pártjával összefogva is csak 47 képviselői helyhez jutott, hattal kevesebbhez, mint 2003 végén egyedül. A demokrata tábort gyarapítja rajtuk kívül a közgazdasági szakértők pártjának is nevezett, majdnem felére apadt képviselőcsoportú G17 Plusz, s a nagy visszatérőnek tekinthető liberálisok vezette, 15 mandátumot birtokló négyes pártszövetség.

Igazán új színt ez a frakció jelent majd az új parlamentben, amelyben már nem lesz jelen a Milosevicet megbuktató valamikori egyesült szerb baloldal legnagyobb ereje, Vuk Draskovic Szerb Megújhodási Mozgalma. Utóbbi még a leköszönő parlamentben is 22 képviselővel rendelkezett, de január 21-én már nem tudta átlépni a bekerülési küszöböt.

A kormányalakítási maraton - a törvények szerint a hivatalos végeredmény kihirdetésétől számítva maximum 120 napig tarthat - potenciális szereplői tehát ismertek, de hogy közülük kik lesznek a befutók, arról kemény egyezkedések során döntenek. Abban minden helyi szakértő egyetért, hogy a kormányalakítás elsősorban személyi kérdések, a vezető posztok elosztása mentén dől el. A leginkább kormányképes demokratikus tömb pártjai az utóbbi hat évben mind részesei voltak a kormányzásnak, gazdaság- és társadalompolitikában - talán a liberális demokratákat kivéve - nincs köztük lényegi különbség.

A legkényelmesebb többséget a DS, a DSS és a G17 Plusz szövetsége hozná, amely 130 képviselői szavazattal bírna. Ha ehhez hozzászámítjuk a liberálisok, illetve a 8 mandátummal bíró nemzeti kisebbségi pártok esetenkénti támogatását is, akkor a kormányfő kényelmesen hátradőlve várhatná a 250 fős skupstinában lezajló szavazásokat. A kérdés azonban éppen az, hogy ki lesz ez a nyugodt, voksolás közben ujjaival malmozó miniszterelnök.

Elvben, első ránézésre a DS jelöltje, Bozidar Djelic kellene, hogy legyen. Ám a megválasztásához 126 képviselői szavazat kell. Márpedig Vojislav Kostunicáról, a jelenlegi kormányfőről köztudott, hogy ravasz, a machiavellizmusig pragmatikus, a hatalomhoz foggal-körömmel ragaszkodó politikus, és meg akarja őrizni a posztját. Ráadásul - bár szavazatokat vesztett, és pártja csak a harmadik lett - olyan helyzetben van, hogy támogatása nélkül gyakorlatilag nem alakulhat parlamenti többséggel rendelkező kormány, hacsak nem számol valaki a lehetetlennel, mondjuk egy demokrata-radikális összefogással, amely a tűz és víz egybeolvadásánál is nehezebben elképzelhető.

A két főszereplő tehát az államfő DS-e és a miniszterelnök DSS-e lesz, a háttérben a mindkettővel együttműködni kész G17 Plusszal. Szakértők szerint amelyik a két vezető demokrata párt közül végül a miniszterelnököt adja, az kénytelen lesz lemondani a hamarosan újra betöltendő államfői posztról, s a másik jelöltjét támogatni. Ha nem jutnak dűlőre, lehetőségként marad valamilyen demokrata beállítottságú kisebbségi kormány. Annak viszont igen labilis lenne a helyzete, ami a Szerbia előtt álló kihívásokat tekintve sem a pártoknak, sem az országnak, sem Szerbia környezetének nem volna jó.

Itt lép be a képbe a külföld, Szerbia tágabb környezete, egész pontosan az EU és a NATO. Brüsszel minden bizonnyal erős nyomást fog gyakorolni - az EU-tagok és -tagjelöltek tengerében lassan szigetté váló - Szerbia vezető demokrata politikusaira, hogy egyezzenek meg egymással, s alkossanak működőképes kormányt. Szükség van erre, mert a több mint fél évtizede megoldatlan koszovói helyzetet végre rendezni kell, s a jelek szerint a rendezés - bárhogyan történjen is - fájdalmas lesz Szerbiának, sőt maguknak az albánoknak is, ami újabb, kezelésre szoruló feszültségeket szül.

A részben a nacionalista érzelmekkel, a "Koszovó Szerbia elválaszthatatlan része" jelszóval kampányoló Kostunica-pártnak is el kell majd ezt fogadnia, s nyilván el is fogadja, de hogy milyen árat szab (s tud megfizettetni) érte, az a következő hetekben, hónapokban fog eldőlni.

Még van egy lehetőség, amit a szerbiai megfigyelők többsége nem zár ki, éspedig a radikálisok és a magát "nemzetinek" is valló Kostunica összefogása. Ahhoz, hogy ez bekövetkezzen, teljes szakadásnak kellene történnie a demokratikus blokkban; a miniszterelnöknek el kellene határoznia, hogy "utána az özönvíz", s ingatag (127 képviselő támogatását bíró) posztja megtartása érdekében hajlandó kiírni magát az európai politikából.

MTI - fidesz.hu