A washingtoni képviselőházban az iraki patthelyzet kapcsán fellángolt viták során többnyire nem kerültek napirendre a katonai elit esetleges mulasztásai. Úgy látszik, az amerikaiak így akarják megbecsülésüket kifejezni a Közel-Keleten szolgálatot teljesítő katonák iránt, és talán még mindig erős a bűntudat a társadalomban amiatt, hogy számos hazatérő vietnami veterán annak idején igen elutasító fogadtatásban részesült.

Mulasztásra pedig számos példa van. Jack Keane tábornok, aki a vezérkari főnök helyettese volt az iraki invázió idején, a Newsweeknek nyilatkozva kijelentette: "Mindenki elismeri, hogy követtünk el hibákat. Nehéz feladat azonban a tanulságokat levonni."

A hírmagazin szerint az Irakban állomásozó koalíciós erők élére a pozitív változás reményében frissen kinevezett David Petraeus altábornagynál senki sem értheti meg jobban az Egyesült Államok hadseregének hiábavalónak bizonyult erőfeszítéseit. Az elmúlt 14 hónapban Petraeus irányításával állították össze az amerikai szárazföldi csapatok és tengerészgyalogság számára a felkelés elleni hadviselés tudnivalóit taglaló kézikönyvet. Az útmutató szerint a legsúlyosabb hiba, amelyet a gerillák elleni harc során a hadsereg elkövethet, hogy túl nagy hangsúlyt fektet az ellenség megölésére és foglyul ejtésére ahelyett, hogy a lakosság megnyerésére és biztonsága szavatolására összpontosítana. (Pontosan az előbbiek jellemzik az amerikaiak iraki ténykedését.)

Petraeus ez alól kivételnek tűnik. A jelenleg 54 éves, háromcsillagos tábornok az észak-iraki Moszul katonai kormányzójaként elsősorban a helyi lakosság igényeinek kielégítését szem előtt tartva igyekezett helyreállítani a békét a térségben. A biztonság megteremtésével, munkahelyek létrehozásával, a közművek rendbe hozásával, illetve a helyi demokrácia felélesztésével elért sikereit szinte csodaként értékelte a sajtó és a hadsereg. A nagy kérdés az, vajon számos, háborús helyzetben szolgáló amerikai tábornokhoz hasonlóan Petraeus is elköveti-e majd azt a hibát, hogy készségesen meghajol civil felettesei önfejű döntései előtt.

A BEHÓDOLÁS MINT ERÉNY
A civil vezetőknek való behódolást a katonai felső vezetés egyik legfőbb erényeként is számon tartják. A hadseregben nemhiába értékelik olyan nagyra az engedelmességet: demokráciában a katonai elitnek mindenképp engednie kell a civil irányítás akaratának. Másrészt persze az iraki háborúban a katonai elitet totális behódolásra kényszerítő Donald Rumsfeld védelmi miniszter módszere nem követendő modell.

Rumsfeld távozásával Petraeusnak nagyobb mozgástere lehet, hiszen Robert Gates védelmi miniszter sokkal visszafogottabb elődjénél, ráadásul múlt héten bejelentette: támogatja a hadsereg követelését további egységek (még 92 ezer szárazföldi katona és tengerészgyalogos) kivezénylése iránt. Petraeus egyes kollégái azonban attól tartanak, hogy a tábornok lehetetlen feladat mellett kötelezi el magát és a hadsereget. A George Bush elnök legújabb iraki stratégiájában szereplő csapatnövelés sokak szerint esztelen politikai kompromisszum: 20 ezer fő túl kevés ahhoz, hogy hosszú távon változtatni tudjanak a helyzeten, ám ahhoz épp elegendő, hogy még több amerikai katona haljon meg a Közel-Keleten.

Elképzelhető, hogy Petraeus nagy elővigyázatossága mögött csodával határos sikerre készül, ám annyi bizonyos, hogy a frissen kinevezett parancsnok a hadsereg civil és egyenruhás vezetői által közösen ásott, mély gödörből kénytelen megkezdeni küldetését. Ahhoz, hogy megértsük a Petraeus vállára nehezedő nyomást, illetve az Irakban állomásozó szárazföldi katonák és tengerészgyalogosok előtt álló kihívást, érdemes megvizsgálni, milyen hibákat követett el a katonai felső vezetés a polgárháború szélére sodródott országban.

ELFOJTOTT AGGÁLYOK
A gondok már az Irak elleni invázió előestéjén jelentkeztek, amikor Eric Shineski, az akkori vezérkari főnök kijelentette, hogy a megszálláshoz több százezer katonát kellene az országba vezényelni. A védelmi miniszterhelyettes tisztségét betöltő konzervatív Paul Wolfowitz azonban nevetségesnek titulálta a javaslatot. Shineski már nem tett említést a katonák számát illető aggályairól hetekkel az invázió előtt, amikor a hadsereg parancsnokai kétszer is találkoztak az elnökkel, és lehetőség lett volna a nyílt beszédre. Kilenc hónappal ezelőtt az egykori vezérkari főnök a Newsweek kérdésére felelve már úgy vélekedett, hogy valószínűleg határozottabban ki kellett volna állnia a véleménye mellett az elnökkel szemben. A 2003 közepétől William Fallon tengernagy idén januári kinevezéséig az amerikai központi parancsnokságot irányító John Abizaid tábornok esete kitűnően példázza a kötelességtudó katonai vezető behódolását a civil felettes akaratának. Az iszlám ország elleni nyugati invázió által felvetett problémák iránt fogékonyabb, arab származású Abizaid úgy vélte: az Irakban állomásozó amerikai csapatoknak legalább 40 ezer iraki katona támogatására lenne szükségük. Később aztán szemmel látható tiltakozás nélkül egyezett bele az iraki hadsereg feloszlatásába, amelyről a Bush-kormány hozott megfontolatlan döntést.

A STRATÉGIA HIÁNYA
Hihetetlennek tűnik, hogy az amerikai hadsereg úgy rohanta le Irakot, hogy nem volt stratégiája a felkelők elleni harcra. Néma csend fogadta Petraeus elődjének, George Casey tábornoknak a kérését, aki - miután a koalíciós erők parancsnokaként megérkezett a bagdadi főhadiszállásra - találkozni akart a gerillaellenes hadviseléssel foglalkozó egységgel. Ilyen csoport ugyanis nem létezett, sőt még a felkelés elleni hadviselésre vonatkozó terv sem.

A Princeton Egyetemen doktori címet szerzett Petraeus a vietnami háború tanulságainak szentelt doktori munkájában kiemelte: a hadseregnek fel kell készülni a jövőben elkerülhetetlen, "alacsony intenzitású háborúkra", azaz a nem konvencionális hadviselésre, amelyben polgári személyek és gerillaharcosok is részt vesznek. A vietnami háború ellen forduló közvélemény miatt viszont a hadsereg csaknem elvesztette a lakosság értékes támogatását, így több tábornok a Petraeusétól eltérő következtetést vont le a délkelet-ázsiai kudarcból: a gerillák elleni harcot kis létszámú, speciális egységre kell hagyni, míg maga a hadsereg a gyors lefolyású, nagyfokú mobilitásra és a legmodernebb hadászati technikára épülő úgynevezett "nagy háborúkra" koncentrálna.

SZEMÉLYI SZURKÁLÓDÁSOK
Az Abizaid előtt az amerikai központi parancsnokság élén álló Tommy Franks tábornok mintha megfeledkezett volna a sikeres inváziót követő hosszú megszállás kockázatairól, és szinte kizárólag Irak lerohanására összpontosított, a háború utáni stratégia kigondolása nélkül. A szenátus hadügyi bizottságában elnöklő demokrata és republikánus szenátorok úgy emlékeznek, hogy Franks kérdésükre elmondta: azért nem fektetett nagy hangsúlyt az invázió utáni tervekre, mert "civil felettese, Rumsfeld védelmi miniszter arra utasította, hogy maradjon ki ebből".

Jack Keane tábornok, akkori helyettes vezérkari főnök szerint Franks úgy gondolta, hogy a háború utáni stratégiáért egy másik tábornok, a nyugalomba vonult Jay Garner, a kis létszámú személyzettel működő Újjáépítési és Humanitárius Segítségnyújtó Hivatal vezetője felel. "Helytelennek tartom, hogy Franks nem érezte magát illetékesnek az invázió utáni stratégiát illetően" - vélekedik Keane meglehetősen nyersen kollégájáról, aki viszont nem ért egyet a bírálattal, arra hivatkozva, hogy a hivatal vezetője az ő beosztottja volt.

Keane tábornok 2003 tavaszának végén távozott a vezérkari főnök helyettesi posztjáról, épp abban az időben, amikor a felkelés kezdetét vette. "Júniusban mentem vissza Irakba, és világosan láttam, hogy hatalmas bajban vagyunk"- nyilatkozta Keane a Newsweeknek. "Felzaklatott a helyzet, és lelkiismeret-furdalásom volt, mert tisztában voltam vele: a hadsereg nincs felkészülve az ilyen helyzetek kezelésére". A tábornok azonban nyilvánosan nem adott hangot aggodalmának.

KÍMÉLETLEN FELLÉPÉS AZ IRAKIAKKAL SZEMBEN
Bagdadban és környékén a hadsereg tűzerejére támaszkodva, brutális erővel lépett fel. A felkelés elleni hadviselésben járatlan Ray Odierno tábornok, a 4. gyalogos hadosztály parancsnoka arra utasította katonáit, hogy törjenek be a házakba, és fogjanak el mindenkit, aki felkelőnek látszik. Abu Graib börtönének cellái hamar megteltek, a fogolykínzásokról elhíresült intézmény foglyai a nem megfelelően kiképzett, lelkileg túlterhelt börtönőrök célpontjaivá váltak. Mindez katasztrofális következményekkel járt az Egyesült Államok megítélésére nézve Irakban, illetve az arab és muszlim világban.

Odiernóval szemben Petraeus arra biztatta a 101. légi szállítású hadosztály katonáit az invázió utáni hónapokban Moszulban, hogy békésen közelítsenek a helyi lakosság felé, sőt arra utasította beosztottjait: köszönjék meg a háztulajdonosoknak, hogy lehetővé tették házaik átkutatását. A módszer bevált, legalábbis egy darabig. Végül a nyugat-iraki Anbár tartományból átszivárgó dzsihádisták Moszulban is megkezdték az öldöklést és a pokolgépes robbantásokat.

Meglehet, az ötletekben gazdag Petraeus magabiztosan viszonyul az iraki háborús kihívásokhoz, akár a fokozott utcai harcokhoz is. A siker érdekében azonban rá kell szánnia magát arra, amit a tábornokok kelletlenül szoktak megtenni. Közölnie kell az elnökkel, hogy téved: Irakban nem lehet erővel győzni; itt az ideje visszavonulni.

Ugyanakkor elképzelhető, hogy Petraeus stratégiája máris elavultnak tekinthető. A gerillaellenes hadviselésről szóló kézikönyv egyik, neve elhallgatását kérő szerzője némi iróniával a hangjában nyilatkozott: "Épp akkor fejeztük be a felkelés elleni hadviselésről szóló kézikönyvet, amikor Irak már a polgárháború szélére sodródott. Erre azonban megint nincs tervünk."


MTI - fidesz.hu