Van valami ironikus abban, hogy Skócia történelmének egyik legfontosabb dokumentumát egy olasz étteremlánc női vécéjében írták alá. Az edinburghi történelmi városnegyed (Royal Mile) kis házában összegyűlő skót lordok persze nem sejthették, hogy háromszáz év múlva a Bella Italia női vendégei látogatják majd a helyiséget, ahol tulajdonképpen megszületett Nagy-Britannia. Az 1707. január 16-án itt aláírt Act of Union egyesítette Angliát és Skóciát (valamint Walest), és alapjaiban változtatta meg a brit történelmet.

Bár az esemény pontos helyszínét vitatják a történészek (egyesek szerint a lordok a Holyrood Roadon található nyári lakban kerestek menedéket a feldühödött tömeg elől), az egyezmény aláírása három évszázad elteltével még mindig ugyanolyan éles vitákat gerjeszt, mint hajdanán. Akkor a skótok hatalmas tiltakozásokat szerveztek, petíciókat küldtek a skót parlamentnek, és addig fenyegettek polgári engedetlenséggel, míg a törvényhozás rendkívüli állapotot vezetett be. A tüntetések a múlt heti évfordulón elmaradtak, de ez nem jelenti azt, hogy a hivatalos megemlékezéseket ne árnyékolta volna be az utóbbi években újjáéledni látszó skót nacionalizmus. A lakosság egy része megelégedett azzal, hogy az évfordulóra rendezett megemlékezéseken fanyalgott. A legtöbben azt kritizálták, hogy a skót fővárosban tartott megemlékezésen csak a belügyminisztérium egyik államtitkára vett részt, és az ünnepre kibocsátott kétfontos emlékérme sem aratott kötetlen sikert. Az újságokban publikált közvélemény-kutatások és a Skót Nemzeti Párt (SNP) népszavazási kezdeményezése azonban már egyértelmű üzenet volt Londonnak, hogy a függetlenségi törekvésekkel továbbra is számolnia kell.

Közös király, közös történelem

Skócia és Anglia történelmét persze soha nem lehetett teljesen elválasztani egymástól. Túl azon, hogy az Act of Union nem az első próbálkozás volt egyesítésükre, VI. Jakab személyében már 1603-ban közös királya volt a két országnak. (A sors iróniája, hogy Jakab annak az I. Erzsébetnek a trónját örökölte, akinek parancsára kivégezték édesanyját, Stuart Máriát. Fiát, I. Károlyt pedig a polgárháború alatt, 1649-ben végezték ki.) VI. (Angliában I.) Jakab tehát névleg már ekkor Nagy-Britannia ura volt, de a két ország hivatalos egyesüléséig még egy viharos évszázadnak kellett eltelnie. Oliver Cromwell 1651-ben még erőszakkal próbálta egyesíteni a két országot, de amikor ötven évvel később, Anna királynő uralkodása alatt aláírták az Act of Uniont, már a skót politikai elit is belátta szükségességét. Az angolok attól féltek, hogy egy független Skócia nagy veszélyt jelenthet országukra, a skótokat pedig az egyesülés húzta ki a hatalmas pénzügyi válságból. Ezért cserébe viszont el kellett fogadniuk, hogy az angolok szabták a feltételeket: a skót parlament két háza beolvadt a Westminster megfelelő házaiba. Az angol fél viszont garanciát vállalt a skót presbiteriánus egyház és a törvényszéki rendszer függetlenségére, és ami a legfontosabb: eltörölte a skótok államadósságát.

Előbb kő, aztán parlament

A kedvezményekért cserébe tehát a skótokat sikerült elhallgattatni egy időre, de ez nem jelentette a függetlenségi törekvések feladását. Tény viszont, hogy az angoloknak mindig is több problémát jelentettek az írek vagy még a walesiek is, mint északi szomszédaik. A gyújtogatásokhoz és merényletekhez szokott londoniak már csak legyintettek, amikor a skót nacionalisták időről időre megpróbálták visszalopni hazájukba a skót királyok koronázásához használt követ, a Stone of Scone-t. Egészen addig, amíg el meg nem unták a próbálkozásokat, és 1996-ban hatalmas ünnepség keretében visszaszállították Edinburghba.

A Stone of Scone mellett a skótok a kilencvenes években mást is visszakaptak: saját nemzeti parlamentjüket, igaz, korlátozott hatáskörrel. Ehhez viszont már egy népszavazásra és a Munkáspárt hatalomra jutására is szükség volt. A függetlenség hívei ekkor kezdtek újra reménykedni az egy ideje már sürgetett elszakadásban.

Jobb, mint egy Oscar-díj?

Edinburgh utcáit ellepték a Skót Nemzeti Párt "1707-ben nem választhattunk, 2007-ben választhatunk" feliratú plakátjai. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a skótok május elsején döntenek törvényhozásuk összetételéről, és az SNP a fel-fellángoló nacionalista érzelmeket meglovagolva próbál szavazatokat szerezni. Reményei nem alaptalanok: a legújabb közvélemény-kutatás szerint (ezt a Daily Mail című napilap rendelte meg) a skótok 51 százaléka helyeselné a Nagy-Britanniából való kiválásukat. Igaz, ezt a megkérdezett angolok 48 százaléka is helyeselné. A skótok a keményebbek: Robert Burns, a legismertebb skót költő a 18. században gazfickók hordájaként emlegette az unió mellett voksolókat, manapság Sean Connery színész borzolja a kedélyeket, amikor időről időre kijelenti, hogy jobban örülne a skót függetlenségnek, mint egy Oscar-díjnak. A skót futballrajongók pedig a mai napig bármely válogatottnak hajlandók szurkolni, ha Anglia ellen játszik.

A hangulat nem hagy kétséget afelől, hogy májusban az SNP tarol a választásokon. Nem biztos azonban, hogy a függetlenség kikövetelése jót tenne a természeti kincsekkel igencsak szűken ellátott országnak. Az északi-tengeri olaj- és földgázkészletek sokat nyomnak a latban, a skót gazdaság azonban sokban függ az angol költségvetés adományaitól. Ha a skótok a függetlenség mellett döntenének, akkor adóemelésekkel is számolniuk kellene, és megszűnnének a Londontól kapott pénzjuttatások. (A skótok jelenleg évente fejenként 1500 fonttal - 579 ezer forinttal - többet kapnak a brit államkasszából, mint az angolok.)

Egy skót a Downing Streeten

Mégis, talán a skót követeléseknél is erősebb az angoloknak - azon belül is főleg a politikusoknak - az unió felbontása elleni tiltakozása. Tony Blair miniszterelnök kendőzetlen őszinteséggel őrültségnek nevezte a tervet. Az Edinburghban született, de Észak-Angliában felnőtt Blair ezzel sem a skótokat, sem az angolokat nem győzte meg - utóbbiak egyébként is szívesen panaszkodnak a túlzott skót befolyásra. A londoni parlamentben - unió ide vagy oda - mindig is sok skót képviselő foglalt helyet, köszönhetően a kitűnő skót iskoláknak. Az értelmiség túltermelése miatt rengeteg fiatal kereste boldogulását a déli szomszédnál - nem is sikertelenül. Az angolok azt is nehezményezik, hogy az Egyesült Királyság lakosságának mindössze nyolc és fél százalékát kitevő skótok beleszólhatnak az angol régiók ügyeibe, miközben ez fordítva nem működik. A toryk szerint ha ők lettek volna kormányon, sosem fordulhatott volna elő, hogy Skócia annyi önállóságot élvezzen, mint ma. Ami pedig a Munkáspártot illeti: nemcsak Tony Blair, hanem kijelölt utódja is ellenzi a szétválást. Igaz, Gordon Brown pénzügyminiszternél nem is találni jobb példát arra, milyen következményei lehetnek a két ország egyesülésének: Nagy-Britannia leendő kormányfője ugyanis skót.

Schmidt Viktória, Magyar Hírlap


fidesz.hu