A tanulmány a magyar társadalom mostani kettészakítottságának tényezőit taglalva több pontban visszanyúlik a rendszerváltozás folyamatához, annak külső és hazai komponenseihez. Az írásnak ezekkel a pontjaival jórészt egyetértek. Magam is gyakran - sőt ami aggasztó, újabban mind gyakrabban - szembesülök azzal a véleménnyel, hogy "elrontottátok a rendszerváltást", vagy hogy "nem volt rendszerváltozás". Amit másfél évtizede leginkább türelmetlen és radikális személyektől kaphattunk meg, az ma sok higgadt, tekintélyes ember szájából is elhangzik. Holott a társadalmi és gazdasági szisztéma alaposan átalakult, és nemcsak abban a köznapi értelemben, hogy rengeteg minden megváltozott. Mert a változások sokasága még nem lenne elég a rendszerváltozás tényének kimondásához: ha egy legénylakásban rendetlenség van, ételmaradékokkal és eldobált zoknikkal, majd egy duhaj éjszaka után üres üvegek és mosatlan edények újabb rétege borít be mindent, attól az még marad az, ami. Rendetlenség. Talán a valóban erősödő radikalizmust részben a rendezetlenség, rendetlenség kétségtelen tényei táplálják - sokak rossz életérzését egyébként sem lehet negligálni.

Három pillér, négy törekvés

De mi is volt a rendszerváltozás? A tanulmány megfogalmazása szerint annak első pillére "a magántulajdon és magánkezdeményezés elsődlegességére, a szabályozott piaci versenyre épülő szociális piacgazdaság, a második a parlamenti demokrácia, a harmadik a NATO- és EU-tagság - ezek az időtálló keretek. A negyediknek magát a hatalmi-politikai folyamatot említi: azt a módot, ahogy tárgyalásos úton kialakult az új igazgatási rend, államszervezet.

A tanulmány az első három pillért időtállónak és mint ilyet, megőrzendőnek tartja, míg a mai nagyfokú társadalmi frusztráltságot és különösen a hatalmi-eljárási folyamatot illető rengeteg kritikát, elutasítást alapvetően a jobboldal csalódottságára, a középosztály elbizonytalanodására vezeti vissza. Az elemzésből az olvasható ki, hogy a radikális jobboldali politika valós társadalmi bázisa ez a nem eléggé versenyképes középosztály, mely nem találja az őt megillető helyet a globalizálódó piacgazdaság viszonyai között, így adhat támogatást a piacellenes, külföldellenes politikai irányzatoknak. Ezekkel szemben ott áll a magyar baloldal, amelyet a szerző szerint négy törekvés mozgat: modernizáció, igazságosság, demokrácia, hiteles erő felmutatása.
A tanulmány felidézi Bibó István szellemét és eszméit: a demokratikus minimum fontosságát, a velünk szemben állók álláspontjának empátiával való szemlélését; azt, hogy egy politikai erő ne tulajdonítson gonosz szándékot versenytársának. A szerző bibói emelkedettséggel ismeri el, hogy a demokratikus politikai versengésben a jobboldal a rendszerváltozás kezdetén jelentős hátránnyal indult: "Nem voltak intézményei, hiányzott a saját sajtója, töredékesek voltak társadalmi kapcsolatai." Nem jönnek itt szóba holmi anyagiak, holott nemcsak a médiaháttér volt kiegyensúlyozatlan (már nem az?), hanem bizony az állampárti időszakban kialakuló gazdasági hatalom és anyagi erő tekintetében sem volt szó tiszta, méltányos versengésről.

Új irány, új stílus: Fidesz-veszély

És ezen a ponton új irányt és új stílust vesz az elemzés. A némileg idealizált baloldallal és annak pártjaival egy sérelmeibe zárt jobboldal áll szemben és egy párt, amelyet a szerző kizár a demokratikus alapkonszenzust tiszteletben tartó parlamenti pártok közül. Nem tisztem ezen minősítés minősítése; majd az érintettek kifejtik nézeteiket. Kerülöm a pártvezetéseknek tulajdonított szándékok, a fennhangon hirdetett vagy csak a négy fal között megosztott nézeteik kommentálását. Azt azonban látni kell, hogy Gyurcsány Ferenc bármennyit idéz Bibótól, helyzetértékeléséhez és a kormányzati lépések indoklásához szüksége van a Fidesz-veszélyre. Hiszen az "antiparlamentáris, nemzeti radikális fordulat" minden áron való elkerülésével indokolta visszamenőleg a 2002-es ígérgetési licitben való baloldali részvételt, majd az azt követően folytatott hibás kormányzati gazdaságpolitikát, és e súlyos fenyegetéssel szemben határozza meg mai teendőit.

A történtek megítélésében magam sem vagyok pártatlan, mégis érvekkel megalapozhatónak gondolom értékelésemet, amely szerint az Orbán-kormány működése, különösen pedig gazdaságpolitikai és gazdaságfejlesztési tevékenysége semmiképpen nem indokol szélsőséges minősítést. Négyéves ciklusa során nagyobb részt rendezett makrokeretek között, jó ütemben fejlődött a gazdaság. A cikkben Orbánnak felrótt politikai vétkek (az ellenzék mozgásterének beszűkítése, a radikális személycserék, a választási év előtt a költségvetési vita elspórolása a "kétéves költségvetés" keretében) joggal kifogásolhatók magas etikai alapról. De vegyük csak az utóbbi ügyet. Ezzel a fogással csorbult az Országgyűlés kontrollereje, hiszen a kormány kikerülte a fideszes és a kisgazda elképzelések körüli parlamenti konfliktust; míg 2002-ben és az után formailag valóban volt parlamenti vita és biztonságos többséggel szavazás, az első esetben egy ésszerűtlenül osztogató hibás költségvetésről, 2006-ban pedig egy olyan büdzséről szavazott a többség, amelyhez a szocialisták a bőséges állami kiadásokat, a szabad demokraták az ötéves adóleszállítást vitték hozományba. A nem meglepő eredmény: Európa-csúcs deficitben.

Évekig nyögni fogjuk ezeknek a büdzséknek a költségeit. Ezzel a múlttal aligha szabad bizonyítványt kiosztani az elődök működéséről. A különös egyébként az, hogy Orbán Viktor diabolizálása, szélsőségessé minősítése akkor erősödött fel, amikor már nem viselt kormányzati felelősséget. Talán túl könnyen engedett fogást magán és pártján kemény, sőt néha kihívó megszólalással. Talán valóban radikalizálódott ő is, mint támogatóinak jelentős része. De akkor visszajutunk ahhoz a fontos ügyhöz, amelyet ez a tanulmány az elején felkapott, majd elejtett: miért van társadalmunkban ez a csalódás.

A leghatékonyabb technika nem a reformdiktatúra

Ma nyilván mindannyiunknak az a legfontosabb, hogy miként kerülhet ki hazánk abból a szerencsétlen államháztartási helyzetből, amely lehúzza a gazdasági fejlődésünket, nehezíti az uniós tagságból elvileg fakadó előnyök élvezését, rontja a nemzetközi versenyképességünket. Ellenálló, elutasító közegben roppant nehéz, sőt talán lehetetlen elvégezni a feltorlódott reformmunkálatokat. Ezért valóban alapkérdés az, hogy kik és miért feszülnek szembe a modernizációs feladattal. Számos elemzés mutatja meg, hogy a magyar társadalom szellemi, fizikai, morális állapota nem jó. Ez a tanulmány is idéz lehangolóan (vagy éppen feladatra buzdítóan) kritikus adatokat képzettségi viszonyainkról, a nyugdíjrendszer fenntarthatatlanságáról, a foglalkoztatási gyengeségeinkről. Szociológiai-politikai értelemben azonban ez nem jobb- és baloldali töltésű ügy, sőt a szocialista párt kemény szavazói bázisában sokkal inkább kimutatható módon jelen vannak azok a beállítottsági és élethelyzetbeli negatívumok, amelyeket Gyurcsány Ferenc itt a polgári oldalnak, a középosztálynak tulajdonít. Ki az, aki az államra vár támaszként? Nem sokkal inkább a rendre balra szavazó kisnyugdíjas, kistisztviselő, hagyományos ipari és agrár-munkavállaló? Adófizető polgár bizony sokkal több található a jobboldali szavazók között.
Igaz, a polgári oldalon valóban felerősödött a piacgazdasággal szembeni kritika. Egy külföldinek szinte lehetetlen elmagyarázni, hogy a legutóbbi időben miért a baloldali pártok beszélnek a közszolgáltatások piacosításáról, és miért a polgári oldalon ragaszkodnak az állami kontroll megtartásához. De aki ismeri a magyar piacgazdaságot, nem lepődik meg azon, hogy a privatizáció szó erős negatív töltetet hordoz, és hogy a mára meggazdagodott vállalkozói réteggel szemben sokféle és nem mindig alaptalan ellenérzést táplálnak az emberek. Gyurcsány Ferenc ne ismerné az okokat és körülményeket?

Az elemzés tehát sántít, de a következtetések egy részével egyet lehet érteni. Igen, kell a párbeszéd szakmákkal, a nagyközönséggel, a települési elöljárókkal, a döntések érintettjeivel. A reformdiktatúra nem a leghatékonyabb technika, bármennyire is gyakorolgatták a magyar társadalmon az 1970-es évektől a Bokros-csomagon át a mai pillanatig. Igen, a hibákat és tévedéseket be kell vallani. És bizony az előítéletes gondolkodással fel kell hagyni.

Bod Péter Ákos egyetemi tanár


MH - fidesz.hu